Hatvany Lajos - Feleségek felesége

Méltóságos Közmegvetés, tekintetes Ellenforradalmi Vésztörvényszék Irodalmi Szakosztálya, nagyságos Konstruktív világszemlélet Elnöke, esküdt uraim! Tudom, milyen kényes szerepet vállaltam, mikor az elhangzott vádbeszéd után ideállok Önök elé, hogy védencem, Hatvany Lajos képviseletében néhány szót szóljak az előttünk folyó irodalmi bűnper lezárása előtt.

Talán sikerül az ügy érdemére vonatkozó tisztán elvi jelentőségű érveimmel meggyőzni önöket teljes jóhiszeműségemről és elfogulatlan tárgyilagosságomról - vagy, ami még jobb lenne, talán sikerül jóhiszeműségemmel és elfogulatlan tárgyilagosságommal meggyőzni önöket érveim elvi tisztaságáról: mindkét esetben jogot formálok hozzá, hogy türelemmel meghallgassanak.

Hallottuk a vádat. Hatvany Lajos "Feleségek felesége" címen könyvet írt Petőfi Sándor magánlétéről, nevezetesen felesége, Szendrey Júlia iránti szerelméről, magáról Szendrey Júliáról: rengeteg adatot gyűjtött össze, de, minthogy a vád megállapítja, korántsem azért, hogy ezekkel az adatokkal hozzájáruljon a költő életének természetrajzi, leíró ismertetéséhez, hanem azzal az előre megfontolt szándékkal, hogy az adatokat felhasználva, Szendrey Júlia s rajta keresztül Petőfi Sándor jelleméről a maga egyéni véleményét elmondja s ezzel a véleménnyel, amely a nagy költőt naiv, elfogult, szerelmes kamasznak, a nagy költő hitvesét pedig gyenge, hiú és minden asszonyi hibával megvert jelentéktelen nőcskének rágalmazza meg, tönkre tegye és szétbomlassza azt a rajongó megbecsülést, amivel a költő hívei oltárt emeltek szívükben a legnagyobb szerelmes s e szerelemre legméltóbb asszony emlékének.

Hatvany Lajos, a vád szerint, cinikus és léha módon tolja előtérbe a tulajdon benyomásait és hangulatait és ezzel kegyetlenül szentségteleníti meg, igyekszik gyöngíteni azt a nemzetfenntartó erőt, melyet Petőfi költészete, Petőfi eszméi s a bennük való hit jelent s melyet az irodalom történésznek, ha különben, mint Hatvany is, tisztelője és rajongója a költőnek, kötelessége úgy tisztelni, hogy a költő életét is csak annyiban vizsgálja és állítja be, amennyiben ez az élet alkalmas rá, hogy a költő versei iránti rajongásunkat és elragadtatásunkat öregbítse.

De Hatvany Lajos, a vád szerint, mint visszaeső bűnös, aki "Én és a könyvek" című könyvével egyszer már megmutatta, hogy az irodalom történész és esztétikus álarcát arra használja csak fel, hogy a tulajdon, romboló eszméit és cinikus világnézetét becsempéssze az olvasóba, ezúttal is az átkozott, anarchista individualizmus jogának nyílt hirdetésével igyekszik aláásni a komoly irodalom történeti kutatás tekintélyét.

Nagyságos Elnök Úr! Elfogulatlanságom bizonyítására legyen szabad szerényes hivatkoznom, hogy egy irodalom történeti vitában e beszéd előadója éppen a minap hívta fel a figyelmet arra a züllesztő kritikai szellemre, mely "az utóbbi évtizedekben nagyszerű lendületnek indult lélekelemző tudomány túlzott hatása alatt többet törődik a költővel, mint a művel, mely a művet csak dokumentumnak tekinti a költő jellemének megismeréséhez s végre olyan absurdumokhoz vezet, hogy a versek ugyan nagyon rosszak, de nagy költő írta őket."

Magam ítélem el legjobban ezt a dilettáns, parvenü, a költő személyével kormányzó individualista impresszionizmust, mely a költői alkotások, a költészet iránti tiszteletében és rajongásában amúgy is ingadozó korszellemünket valóban ártalmas módon ábrándítja ki abból a hitéből, hogy a költészet szent és nagy dolog. De Hatvany Lajos könyve kifejezetten nem oly célból íródott, hogy Petőfi életével és jellemével magyarázza verseit, vagy verseiből következtessen életére és jellemére.

Semmi nincs oly távol tőle, mint az a rosszul értelmezett taine-izmus, mely a környezet, az események, az előzmények és utózmányok célzatos hangsúlyozásával igyekszik meghatározni a "szükségszerűséget", amiért a zseni zseni lett és amiért azt írta, amit írt. Való igaz, hogy Petőfi és Szendrey Júlia szerelmét indiszkrét kíváncsisággal tekinti két emberke emberi dolgának, s ilyenformán a maga ügyének is: de sehol, egy pillanatig se keres vonatkozást, nem tesz alattomos célzást olyan irányban, hogy a könyv olvasója e "leleplezés" után megváltoztassa véleményét Petőfiről, költészetének, érzelmeinek és indulatainak, szerelmének és hitének áhítatos nagyszerűségéről és komolyságáról.

Való igaz az is, hogy Hatvany Lajos úgy jelenik meg Petőfi életében, szobájában, sőt hálószobájában, úgy jegyzi fel szavait, mozdulatait, mint a modern, úgynevezett "színes riport" műfajának hivatott újságírója, aki nem elégszik meg vele, hogy hűen elmondjon mindent, amit, mint "kiküldött tudósító látott és tapasztalt: tapasztalatát, megtoldja a maga szuverén egyéniségének hangoztatásával, amikor jelzőkkel jelzi nézetét arról, amit látott s gyanúját arról, amit nem látott, de sejt: de mikor egyéni nézetét nyíltan és kifejezetten annak mutatja, ami, amikor nagyon is hetykén és tudatosan beszél első személyben ott, ahol a másik személy akkora valaki, mint Petőfi: ebben a látszólagos szerénytelenségben benne van annak tudatos hangoztatása is, hogy az a nézet valóban egyéni, nem érinti a költő nagyságát s nem akarja magát ráerőszakolni az olvasóra.

Amennyire nem volna helyén ez a hang olyan munkában, mely Petőfi költészetét értékeli és magyarázza, annyira elképzelhető és érdekes lehet itt, ahol a költő életét általában A Költő Életének fogja fel és írja le a regényes életrajz író, aki ezúttal minden mellékgondolattól ment képzelt arcképet "imaginary portrét" akart festeni.

Mindent rá lehet fogni Hatvanyra, csak azt nem, hogy nagyképű. Ami pedig sokat emlegetett cinizmusát, egyéniesedését illeti, nem látom be, miért éppen nála emlegetik éppen ezt, akinek egész munkásságát a magyar irodalom iránti rajongása irányította, s nem azoknál, akiknek cinizmusa teljes közönyükben és minden érték tagadásában nyilatkozik meg. bizonyos, hogy Hatvany kritikai szemléletében, abban a módban, ahogy témáihoz nyúl, van valami századunknak abból a különleges skepsiséből, amit, hogy először használjam átvitt értelemben a divatos új műszót, az ítéletmondás, értékelés relativitásának lehetne nevezni.

Ez az esztétikai és lélektani relativitás-törvény annak felismeréséből származik, hogy emberi lelket, emberi gondolatot emberi ítéletet csak emberi lélekkel, gondolattal és ítélettel tudunk mérni: abszolut mértékegység (isteni intelligencia és belátás!) hiányában meg kell elégednünk e relatív mértékegységgel, mely maga is mérésre szorul.

Más szóval: minden ítéletben és élményben és értékelésben két, egyformán kétséges mennyiség adatik: az, aki ítél és értékel s az, akiről ítél és akit értékel. Mind a kettő ezer viszonylagosságtól befolyásolt meghatározatlan bizonytalanság s nincs az a harmadik, akinek abszolút értelem birtokában, joga volna igazságot tenni a kettő között.

Hatvany úgy érzi, hogy Petőfiről és Júliáról való véleményének kinyilvánítása éppen olyan jogos, és lelkes cselekedete lelkének, mint mikor Petőfi nyilatkozott meg életről és szerelemről - ez volna az életrajzíró szuverinitása, korántsem cinizmus vagy fölényeskedés, inkább nagyon is szerény kétely ítéletünk értéke fölött.

S hogy ez az írásmód eredményében sem bántó, vagy helytelen, bizonyítja ez a kedves és mulatságos könyv, mely mikor leleplezi hősét, egyben fel is ékesíti - amennyit elvesz belőle, mikor a történelmi távlat kék levegőjét elfújja alakja elől, ugyanannyit ad vissza azzal, hogy élővé és ismerőssé aranyozza a ma leheletével. Aki szeretni tud, hibáiban is szereti a szeretetre méltót - csak az botránkozik meg unos-untalan, akinek oka van ár, hogy mindenben személyes sérelmet keressen.

Kérem védencem felmentését.

Karinthy Frigyes