|
Egry József
A "Művészház" egyesület kiállításain, melyek 1909-1914 között az új művész tehetségeknek valóságos keltető helyei voltak, bukkant föl Egry József neve. Sok fiatal mutatkozott meg ott először, bátrak, és félénkek, merészen nekivágók, és tapogatódzók. Egry József a nagyot akarók közé tartozott. Gondolkodó képzeletű festőnek ígérkezett, aki belső élményeit, a világról és az emberekről való nézeteit formai és színes szimbólumokban igyekszik megérzékíteni.
A tájék hátteréül szolgált képeinek, az emberi alak fejezete ki rajtuk a cselekménnyé mozgalmasodott gondolati és érzésbeli tartalmat. A szociális érzés volt akkoriban az az energiaforrás, amely Egry képzeletét alkotásra hevítette, az életben kínlódó embert szerette szimbolikusan beleállítani a természet üde színei közé és a háttérben a jobb jövő reménységét derengően elébe varázsolni. Érdekes és eredeti elképzelések voltak azok a kompozíciós kísérletei.
De inkább kísérletek, mint teljessé érlelt megvalósítások, mert mesterségének a fiatal festő még nem volt eléggé ura. Ez lehetett az oka annak, hogy képeit nem fejezte be teljesen, hanem félig vázlatnak hagyta meg, melyről a formakereső vonalak hálózatát sem törölte le. Aki az időbeli munkásságának eredményeit az egymást érő kiállításokon megfigyelte, az minden képén újabb nekikészülést látott, meg-megújuló, de előbbre, a teljesedés felé nem igen jutó ígéretet.
Azon a kemény síkú római arcélű fejen fájó barázdákat szántottak a néma esztendők. Kígyózó árnyékos mélyedéseket: a gond, a gyötrődés és vívódás útját. S míg az ifjú művészt időnek előtte meghervasztották, a gúnyosság, a hitetlenség és a szomorúság vonalaival torzították el arcának formáit, ugyanakkor hajdani festői törekvéseit is letörölték képéről. Eltűntek azokról az atléta derekú ember alakok és a derűs színek, el a terek távlata és a harmónia vágya.
Az új Egry, aki az esztendők tusájából megviselten, de meg is újhodottan került elő, nem harmónia kereső, mint volt a régi. Az új Egry tíz esztendő magányosságában fájó csalódások és kiábrándulások közben megtalálta magában azt, amit egész életében hasztalan keresett addig, a harmónia helyett az eredendő és föloldhatatlan diszharmóniát.
És azt igyekezett művészetének eszközeivel megfoghatóvá tenni. A kitisztult szemlélet helyett, amelyhez eljutni nem bírt, mert az természetének meg nem adatott, lelkének háborgását alakította képekké, azt az érzelmi zűrzavart, amely benne az élet nagyszerű jelenségei előtt, valami szép tájék vagy ember alak, vagy a levegőégnek valami csodás játéka láttára támad.
Az ilyen művészetet, amely minden hagyományon és megszokott ábrázolási módon túlteszi magát, csak megfelelő érzékenységgel lehet élvezni. Bizonyos hevületes fejű emberek kusza beszédére emlékeztet, amelyben dadogás és hadarás közben a szív hangjai akkora zengéssel szólalnak meg, mint az épp beszédűek ajkán soha. Az expresszionizmus" jelzőjével kár lenne ezt a magasrendű művészetet megkisebbíteni.
Minden tökéletlenség által olyan képességek jutnak benne kifejezésre, aminők csak ritka művészekben: vizionárius erő, mely a természetnek fantasztikus tüneményeit újra megalkotja, még pedig azon üde voltukban és a lelket megrázó szenzációjukat éreztetve, ahogyan neki megjelentek, és valami szilaj temperamentum, amelyben a kezdő lendület folytatódik és megállandósul. Ezekkel a tulajdonságaival Van Goghnak lelke szerint való rokon Egry.
Töprenkedő és egyben elemi szenvedélyességű lélek, aki belül csupa zűrzavar lehet s akiből mégis olyan hangok törnek föl, hogy megrezdül, aki hallja őket.
Elek Artúr |