Kérésünkre, hogy Az Ember Tragédiájában való szereplésnek történetét beszélje el a Nyugat Madách számában, Jászai Maritól a következő levelet kaptuk:

Hm, - hiszen csak fűrészpor van benne, mondja a kis lány, mikor kíváncsiságból kikaparta a babája beleit. - Így van mivelünk színészekkel a közönség. Miért is akarnak rólunk többet tudni, mint amennyit a színpadon adunk magunkból? Higgyék el, hogy ott adjuk a lényünk legjavát. Sőt mondathatom, hogy minél jobb művész valaki - isten neki, hadd menjen hát művész-számba az a színész, - Szász Károly úr jóvoltából - minél valódibb művész az a művész, annál érdektelenebb az életben, mert az mindenét a hivatásának adja, és nappalra, vagy a társaság számára, nem marad semmije.

Hát még a színész múltja!

Nincs szánalmasabb, sőt ízléstelenebb, mint egy színésznek múltján kérődzni.

Nekünk csak a ma számít.

A voltra a zsidó semmit sem ad, mondjuk mi a Dunántúl.

Különben is, az csak nem várható tőlem, hogy dicsérjem a volt Évámat, de az sem, hogy gáncsoljam ugyebár?

Azt is mondhatnám, hogy némi kegyetlenségnek tartom, ha az ember múltját, úgy szólva: minduntalan számon kérik. - Én pl.: egész lelkemet mindig a jelenbe fektettem. Ma is csak a mának élek, a legjobb barátomat is meggyűlölöm arra a napra, amelyiken plajbásszal a kezében lép be hozzám - és vannak emberek, akik azt a plajbászt az én saját kezembe akarják adni!

Úgy is csak - fűrészpor van benne. -

Osvát Ernő úrnak azonban igaz tiszteltettel küldöm üdvözletemet. Nagyon szeretem a Nyugatot.