|
Walt Whitman, az ember
Jusson eszünkbe Freud páratlanul tömör megfogalmazása: "Vorbildlichkeit der Sexualität." Felháborodhatunk rajta, hiába minden berzenkedésünk: amilyen a nemiségünk, az vagyunk, olyanok vagyunk testi és lelki életünkben egyaránt. Szublimálhatjuk nemiségünket - ha kell és amennyire tudjuk, meg is tesszük - de ennek az elfinomításnak eredményében is mindig benne van, ha salaktalanítva, ha denaturálva, ha átszellemítve is: a nemiség. Más-más levelek teremnek a fán, más-más virágok tarkállanak rajta, ámde a gyökér mindig egy és ugyanaz.
Szinte mentségül arra hivatkozik, hogy az amerikai világköltő életrajz írói is kényes okokból mindent elkerültek és elhallgatták, ami erre vonatkozik. Azért ő is rádöbben a kérdésre - a költőnek Children of Adam és Calamus fölírású versciklusai őt is, mint mindenkit följogosítják rá, "vajon Walt Whitman nem érzett-e fizikailag is vonzalmat saját neméhez?" Pásztor nemmel válaszol erre a kérdésre, amely csak akkor volna tolakodó, ha nem maga a költő vetette volna föl velünk szinte számtalan költeményében. A legszebb könyv, amelyet Whitmanról írtak, John Addington Symonds-nak minden legbelső lelki rezdülést finoman és gyöngéden utána rajzoló tollából ered. (Walt Whitman. A Study. London 2893.) Symonds, aki mint a renaissance kroának művelődés történet írója tette feledhetetlenné nevét az angol irodalomban, ily módon ad képet benyomásairól: "Kétségtelen, hogy Whitman, amikor bajtársiságot vagy férfiaknak férfiak iránt való szenvedélyes szeretetét tárgyalja, olyan alaphangot ütött meg, amelynek érzés intenzitásához nincs hozzászokva a modern világ. Whitman, úgy látszik, nem számolt kellőképpen a korabeli erkölcs némely jelenségeivel, noha ismernie kellett őket. Különben előre kellett volna látnia, hogy mi, tekintettel az emberi természetnek adottságára, el nem várhatjuk, hogy a szenvedélyes intenzitás magas fokáig nőtt ilyenfajta érzésekbe bele ne keveredjék valamilyen érzékiség.
Szinte magától értetődik, hogy azok az irigylésre nem méltó halandók, akik nemi rendellenességeket örököltek, Whitman "gyönyörű, exaltált, hajdan ismeretlen barátságában", amely "várakozik és mindig várakozott, valamennyi férfiban szunnyadozva", abban a "bennem levő borzalmasban, amely kitörni akarna," "az éterikus bajtársiságban, a legutolsó atlétikai valóságban rá fognak ismerni a maguk érzésmódjára."
"Ha Whitmannak velem való személyes levélváltása nem volna legerősebb bizonyítéka annak, hogy visszautasított az ő Calomus-ából levont ilyen következtetéseket, akkor. Bevallom jogosultaknak tartottam volna őket."Symonds ugyanis egyenesen kérdéssel fordult Whitmanhoz arra vonatkozóan, hogyan kell értelmezi a Calamus-ciklust, amely férfiaknak férfiakhoz való baráti vonzódását magasztalja és a görög irodalomnak bizonyos soraira emlékeztet. Whitman azt válaszolta erre, hogy a hozzá intézett kérdések meglepik. Hogy a Calamus-ciklus lehetőséget ad az ilyen föltevésekre, borzasztóság. Visszautasítja és kárhozatosaknak tartja azokat a beteges viszonyokat, amelyeknek önkényesen fölvett, általa annak idején legkevésbé gyanított és kívánt lehetőségét kapcsolatban hozzák az ő verseivel.
Hogy pedig betetőzze cáfolatát, hozzáfűzi még, hogy - hetvenkét éves korában keltek ezek a sorok - férfi korában, bár nőtlen maradt, hat gyermek apja lett, sőt öregségére unokája is született. És Bliss Perry szerint, akit dús könyvében Pásztor Árpád is idéz, az öreg úr camdeni környezete előtt nyílt titok volt, hogy Whitmannak vannak gyermekei.
A belátásnak ez a hiánya ugyan különösnek tetszik, véli a tapasztalt Ellis, mert hiszen sok visszás nemi érzésű ember oly barátságokat ápol, amelyek jóval kevésbé testiek és szenvedélyesek, mint azok, amelyeknek himnuszai Whitman főművében, a Fűszálakban találhatók. Ellis azonban, aki megérteni törekszik mindenkit, az önismeret fogyatékosságával magyarázza a költőnek ezt a belátás hiányát.
És Bertz ezzel kapcsolatban hivatkozik Symonds-ra, aki akkor, amikor tudomásul veszi Whitman tagadását, a maga szelíd finomsága és korrekt gentlemansége mellett sem fojthatja el ezt a megjegyzést: "nem vagyok bizonyos abban, vajon erre a kényes tárgyra vonatkozó saját érzései azóta az idő óta, amikor a "Calamus" keletkezett, nem változtak-e meg talán?" Hogy ez a felfogás nem járhat nagyon messze a valóságtól, amellett szól az is, hogy egyes, különösen őszinte és áruló költemények Whitman műveinek későbbi kiadásaiban megszelídítve, megfésülve, úgyszólván illedelmesítve jelentek meg: az öregedő költő holmi korrektúrákat végzett hajdan fiatalabb énjén. Ő maga, mint már említettük, azt írta Symondsnak, hogy bár nem nősült meg, hat gyermek apja lett. (Ezeket a gyermekeket senki sem látta szemtől-szembe, de magukban véve - gondoljunk csak Wilde Oszkár esetére! - nem is bizonyítanának semmit.) Ezzel szemben Isaac Hull Platt, a költő egyik élet írója följegyzi róla, hogy a lányok, úgy látszik már fiatalságában sem vonzották. Még élesebben formulázza ezt meg dr. Daniel G. Brinton: "Nyilvánvalóan egészen közönyös volt a nő vonzó erejével szemben. Egyike azoknak, akik forrásul szolgáltak nekünk, egy öreg ember, aki őrá (a költőre) emlékezett, ezt mondta: "Úgy látszott, mintha gyűlölné a nőket."
John Burroughs pedig, aki nagyon közel állt a költőhöz, abban az amerikai folyóiratban, amelyet Whitmann emlékének ápolására alapítottak (The Goncervator, Philadelphia), kijelentette, hogy harminc esztendőn át meghitt barátságot tartott a költővel, ámde ezalatt az idő alatt a Calamus szerzője nőkkel nem "gabalyodott össze," az ilyesminek még csak a gyanúja sem merült föl, pedig ilyenfajta viszonyok alkalmasak arra, hogy a férfiú férfi-barátainak tudomására jussanak. Whitman, így folytatja Burroughs, az ismeretségének köréhez tartozó nőkkel érintkezve mindig kissé hideg és tartózkodó maradt. Ami a társasággal szemben megmutatkozó egyéni jellegét illeti, úgyszólván inkább férfiaknak való férfi volt, semmint nőknek való.
Bucke pedig a Doyle Péterhez intézett Whitman-levelek kiadásának bevezetésében álmélkodva írja a költőről: "Miután egy darabig a szobában ültünk, a lóvasúton a Delaware-hoz mentünk, átkeltünk rajta a kompon, majd Filadelfiában nyitott lóvasúti kocsin több mérföldnyi utat tettünk meg a piac úton.
Útközben feltűnt nekem, hogy férfiak és fiúk, kocsisok, kalauzok, komposok, munkások, cipőtisztítók, újságárusok és a többiek mind, úgy látszik, ismerték kísérőmet. Az a félre nem magyarázható szerető pillantás, amellyel közülük sokan válaszoltak nyugodt szavára vagy fejbólintására, valami új volt emberekről való tapasztalataimban és eddig sem esett meg én velem ismét ehhez hasonló."
Egyáltalában nem volt atléta, inkább - az Eduard Bertztől közétett fotográfia ilyennek mutatja - vékony, sovány legényke Peter Doyle, a tizenkilenc esztendős lóvasúti kalauz, akivel a költő a lóvasúti kocsiban ismerkedett meg. Mindjárt bizalmasak voltunk egymással. Kezemet térdére tettem és megértettük egymást. Ekképpen rajzolta meg majdnem három évtizeddel később a költőhöz képest egészen műveletlen ember első találkozásukat. Ebből pedig oly benső viszony sarjadt, amelynek, az ilyesmi iránt érthető okokból nagyon érzékeny John Addington Symonds jellemzése szerint, félre nem ismerhető az érzelmi intenzitása.
Ő sem téveszti szem elől, hogy Whitman nemi jellemét kutatva, nem egyes konkrét cselekedetekről van szó - ezek ki sem mutathatók, legföljebb olykor következtetni lehet rájuk - hanem, mint E. Bertz is nagyon kidomborítja, lelki alkatáról, úgynevezett pszichó-szexualitásának milyenségéről és szinezetéről. Az erotikus barátság költőjének látja, akiben azonban a szenvedély világot átölelő szeretetté finomodott és nemesedett.
Szilágyi Géza |