|
A Himnusz bölcsőjénél
1823
Igaz, hogy az udvarházakban még nem ismerik azt a szokást, hogy előfizetni lehet a vértanú újságára, de az áhítatos kezek másolatában forgó leveleiért több mérföldnyire is elküldenek, mert ezek a levelek az új, vértelen összeesküvést hirdetik: a nyelvújítást. A széphalmi uraság jól ismerte fajtáját, a tespedő, a rossz múlt idők ócska szalmazsákján is szívesen hentergő magyart. A brünni várban, ahol a "Káté"-ért huzamos ideig üldögélt, tűnődő rab módjára, alaposan kigondolta, hogyan folytatja további életét, ha ismét a napvilágra kerül.
A tizennyolcadik század immár avult, kijátszott kártya Mária Terézia és II. József kora, viszont a "szabad polgár" eszméiben megegyezett hazafiaknak leütik a fejét - valami új dologgal kell előállni, amely magyar is legyen, hogy felkeltse a hazafiak érdeklődését, ártatlan és jámbor színezetű legyen, hogy félrevezesse a helytartóság szimatát, viszont legyen benne mag, amely egykor kirepülhet, mint a pisztoly magja, vagy terebélyes fává növekszik a jövendőben, mint a tölgy magja. Könyvei, amelyek vele raboskodtak, tanácsot adtak a hosszú álmatlan éjszakákon. A vérévé, testévé vált irodalmi-kedv felgyújtotta a sötétség éveiben az útmutató lámpást.
A szent férfiú kitalálta a börtönben nemzete megtérítésének a módját. És mikor a hét szomorú esztendő után a munkácsi vártorony alól Bányácska felé fordította szekere rúdját, oly vidám és fiatalos volt a rab viselt ember, mintha az idő alatt legalább is az aranycsinálás titkát találta volna. Valóban nem is lehet egyébnek nevezni a nyelvújítás kitalálását, mint aranycsinálásnak, amely a magyar irodalomnak szerezte az aranyat, míg a feltalálójának elvitte az utolsó rezét is.
Virág Benedek, a panziós szerzetes budai kis házában azt a romantikus életet éli, amelyet ő előtte senki se merészelt és ő utána is csak a szilaj, vadmadár szívósságú Petőfi próbált: a verseiből megélni (1805-ben!), - Csokonai már haldoklik Debrecenben és Kölcsey Ferenc még tanuló ifjú, amikor Kazinczy irogatni kezdi leveleit az új "összeesküvés", a nyelvújítás érdekében. Szerencsére nem volt postamestere Széphalomnak, mert az első fél esztendőben világgá ment volna attól a határtalan levelezéstől, amelyet a vértanúságból irodalmi vezérré emelkedett szent férfiú kifejtett.
Manapság is el lehet bújni e levelekben, mint egy emberöltő könyvtárában, a mostani világ elől. Bizonyosan voltak olyanok is, akik nem túlságosan örvendeztek e nagy levélíró készségnek, különösen olyanok, akiket az irdalom pénzbeli pártfogásáért zaklatott, amint manapság se kapnak választ mindenünnen az írók, akik most is, mint akár száz és egynéhány esztendő előtt felhívják a társadalom oszlopait az irodalom támogatására.
A Kazinczy korában se kellett az irodalom a fenének sem, még a széplelkű Beleznayné is cserben hagyta Kálmánt, pedig egy generálisnéhoz természetszerűleg illett volna, hogy rajongjon egy ábrándos, civil ifjúért. De a bányácskai földesúr minden szent remetesége mellett sem felejtette el, hogy az emberekkel erőszakoskodni kell, ha valamit el akarunk érni. A Thurn-Taxisok posta szekerei, Biasini gyorskocsija, a karriolok és a cigánypostások addig hordozták a széphalmi leveleket, amíg az ablakszögön lógó komáromi kalendárium mellett az udvarházakban érdeklődni kezdtek a tekintetes urak az iránt is, hogy miféle bolondságon töri megint a fejét a "Káté" lemásolója.
Ha nem lett volna oly nemes férfiú a levélíró: száz esztendő múlva még gyanúba is vehetnénk, hogy olykor tréfás nyelvújítási kísérleteivel még a magyarok nadrágszíj-szakajtó, nevető izmaira is számított, mert hisz a megnevettetés már sikert jelent, - mint manapság is megpróbálják a küzdelmes életet folytató, szegény írók, hogy bolondnak teszik magukat vagy a lábuk helyett a kezükön mennek be a könyvkiadó irodájába, mint a manézsba a bohóc. - Ha mulattatni nem is volt szándéka a remetének, feltűnőséget kelteni minden esetre óhajtott. Így indult az új, vértelen nemzeti forradalom.
Habár ez utóbbi körülmény nem valószínű melankolikus, zárkózott ifjú életében, inkább elhisszük róla, hogy franciául és németül tanulgatott, az enciklopédistákat olvasgatta és csendesen készülgetett arra a nagy nemzeti forradalomra, amelyet a véres, háborús forradalmakkal szemben Beöthy Zsolt egyszer pantalló-forradalomnak nevezett. A széphalmi varázsló-mesternek könnyű dolga volt a mélabús érzékeny ifjúval, (keményebb lelkeket is megtört, mint például: a nyakas apjának se szófogadó és még akkor nem is nagyon művelt Berzsenyi Dánielt.)
A beteges állapotú, anyja halálát mindvégig gyászoló széplélek szelíd bárányként közeledett a nagycélú, börtönviselt vértanúhoz, tanítványnak szegődött a mesterhez, akinek tekintete oly messzire ért a magyar jövendőbe, hogy azt az ifjú Kölcsey fel sem foghatta... (Ha Kazinczyt nem vetik tömlöcbe a Martinovics-perben, ha az országgyűlések nem szegülnek ellen a magyar nyelv érvényességének, ha a kassai iskola felügyelőt vallás miatt el nem csapják hivatalából, (csupa történelmi ha-k!) - talán egészen másként alakul a magyar tizenkilencedik század.
Kazinczy, a század magyar forradalmainak a kovásza, mindvégig Daphnéja lábainál marad, és élesztő hiány a fuvola-lelkű Kölcsey sem leendő vezére a szónokok forradalmának.) De Kazinczynak szüksége volt Kölcseyre, mint a viharnak a tölgyre, mint a fájdalomnak a könnyre, mint a köszörűkő a kardra. Néha úgy tűnik fel a szereplése, mintha nem volna egyéb, mint az erőtlenedő remete hangja a magyar mitológiai erdőből, máskor az ötvenesztendős és vezérségét fáradtan viselő fejedelemnek a kijelölt trón örököse, minden esetben ő az a megbízható ifjú barát, akinek karjában szívesen fogódznak séta közben a már haladozó vállú, de ideáljaikért mindvégig küzdő férfiak.
Egyszer famulus, aki tanítója diktandójára sastollat hegyez a régi baráti penna helyett, hogy a mesterét kötekedő kedvében, igazságtevésében, bírói ítélet mondásában is híven kövesse, pedig olyan hívek felett kell bírálatot mondani, mint a holt Csokonai és a vérmes Berzsenyi, másszor úgy tűnik fel, hogy megunta az öreg vezér irányítását, szembeszáll a széphalmi eszmékkel és ő, a Szép Lenka írója, a magyar pusztákon érthetetlenül hangzó furulyaszóban hallja a nemzeti melódiát, pedig ennek a furulyának szilaj és forgószélként eljövendő mestere még csak évek múltán fogan meg Hrúz Mária szíve alatt...Az egykori szentimentális ifjú mind feljebb lépdel a lépcsőkön, amerre a nemzeti fantomok merészelnek járni.
Emésztő láng és a félszemében, amelytől Kossuth is megretten a követel asztalánál, nem csapkodja kardjának tokjával az asztalt, de századoknak síri mélységéből kong a hangja, mikor a magyar nyelv jogait követeli. Pergament-színű arcával, korán őszült fejével, nyolcszáz esztendő fanatikus hitével néha úgy tűnik ez a férfiú, mint közelgő századközép előreküldött álma, míg az egykori mester, a neológ faltörő kosokkal, a csány, a rény, az egély szavakkal parittyázó öreg Kazinczy mindinkább közeledik a kert felé, ahová ellensége: az egész régi Magyarország madárijesztőnek állította ki.
Magyarok imádsága lett, mert éppen úgy ágaskodik soraiban a nemzet napkeletről hozott büszkesége, mint a Duna-Tisza közén vállalt keresztényi alázatossága leborul. A költő Kölcsey írhatott irodalmilag értékesebb verseket, de a magyar rétorok legeleje nem adhatott ki lelkéből hatalmasabb nemzeti hangot.
Ébren volt már mindenki az országban és Kölcsey Himnusza nyitott fülekre talál. - És mikor idáig eljutott az egyszemű üstökös a nemzeti égboltozaton: szembe találkozott az örök magyar fátummal. (Ámbátor hozzá kegyelmesebb volt a sors, mint mesteréhez, Kazinczyhoz, nem kellett vénségére öreg írnokként, futkározó kivénült költőként a halált inkább esdve, mint félve, vén szegénységben tölteni végső éveit, - mint akár a mai íróknak, ha idejében el nem menekülnek a reménytelen pályáról.
Eljutott odáig, ahová minden dicsőséges út vezet, akár a bohó peleskei jegyző, akár a vértanú Kazinczy, akár a nemzet bálványa, a Himnusz költője járja be az utat, - eljutott egy csöndes falusi házikóig, ahol a hosszú szatmár megyei őszökön, a kerékkötő országút mentén, kopasz fején az örök báránybőr süveggel, vendéget és híreket várva, a múlt időkön lehet merengeni. Ott messze, ahol az ország szíve dobog, már a zempléni fiskális gyújtogatja a szíveket.
Krúdy Gyula |