Elmúlt hetekből

A magyar értelmiség katasztrófája. Hatvany Lajos ezen a címen könyvet írt, melyből hozzám csak a Babitsról szóló "Magyar író, magyar zsidó" fejezet jutott el. Könyvének problémáit nem ismerem (egy kicsit ugyan nap-nap után élem), okfejtéséből pedig csak éppen annyit, amennyit a Babits fejezet elárul, úgy hogy én természetesen nem is a középosztály problémáival akarok e rövid cikkemben foglalkozni, hanem azzal az attitűddel, melyet Hatvany Lajos Babits Mihállyal szemben elfoglal. (Meg egy mellékmondatban Móricz Zsigmonddal.)

Előre kell bocsátanom a következőket: Hatvany Lajossal súlyos igazságtalanság történt. Irodalmi múltjában nincs egyetlen momentum sem, mely indokolná azt a gyűlölködő agitációt, amit ellene folytattak s amellyel haza jövetelét lehetetlenné tették, egész sor magyar érték köszönhette Hatvanynak, az ő állandó, nyugtalan néha talán a kelleténél hangosabb érdeklődésének, hogy érvényesülésük elől elhárultak azok az akadályok, melyeket éppen az a szellem rakott útjukba, mely most a fórumon terpeszkedik.

S amelynek a magyar értelmiség válsága - mert a "katasztrófája" az túlzás - tulajdonítható. Nagyszerű irodalmi korszak volt az, belső értékre, fényre, jelentőségre Vörösmarty, Petőfi, Arany korához hasonló, mely a magyar Parnasszust Ady, Babits, Ignotus, Móricz Zsigmond neveivel ékesítette s hogy ezek a nevek világíthattak (ma még erősebben, mert hiszen sötétebb van), abban Hatvanynak is van része. (Hadd szerénytelenkedjen e sorok írója is, szintén követelve a maga jussát e téren).

S vajon politikai múltja indokolja-e üldöztetését? Hatvany Lajos napilapja révén valóban tevékeny részt vett abban az agitációban, mely a háború utolsó szakaszában a háborúnak minden áron való befejezése, tehát a magyar külön béke, a demokratikus jogok legszélesebb kiterjesztése és Károlyi Mihály kormányra jutása érdekében folyt.

Hatvany Lajos ebben az akcióban teljes jóhiszeműséggel vett részt, még csak politikai ambíciói sem voltak (holott kinek nem voltak akkor? s kinek nincsenek ma!) sem képviselő, sem miniszter, sem nagykövet, még csak államtitkár sem akart lenni, hanem egész meggyőződésével - újból ismétlem, ez nála kelleténél mindig egy fokkal hangosabban szokott kifejeződni - állt abba a táborba, melyhez akkor az ország túlnyomó többsége szegődött.

(Nekem, aki a másik tárborban álltam, némileg jogom van ehhez a tanúsághoz.) Az októberi forradalom forró-hideg láza volt a nemzeti katasztrófának, mely a vesztes háború következményeként ránk szakadt: ebbe aztán belefojtódott mindaz, ami az októberi programban szép és élni való volt, és a pusztító lángok fényénél viszont élesebben látszott, ami ebben az októberben talmi felelőtlen demagógia volt.

(Mert bizony ilyen is volt, minden forradalomban és mindenkor, még azokban a forradalmakban is, melyek a mai politikai irány placetjére inkább számíthatnak.) Ma már kétségtelen - s nemsokára a történetírás okmányszerűen fogja megállapítani - hogy az októberi forradalom nem ok volt, nem felidézője nemzeti szerencsétlenségünknek, hanem gyászos okozat, melynek kérlelhetetlenül el kellett következnie s amelyért a felelősséget egyes emberek nyakába varrni történetietlen gondokozásra vall.

Óh, nagy baj volt minden, ami elkövetkezett, nagy baj volt, hogy a belső ellenálló erő felőrlődése lehetővé tette az október "szabadság" kitörését, nagy baj volt az októberi forradalom, nagy baj volt, hogy nem tudott úrrá lenni önmagán, hanem állandósította a forradalmat, nagy baj volt, de mindezt írjuk az elvesztett háború teher számlájára, vagy mondjuk? haj, de bűneink miatt...

Hatvany ebben az októberi zavarban azok között küzdött vagy mondjuk politizált, akik talán sok tekintetben naivan, előrelátás nélkül, de teljes jóhiszeműséggel és a magyarság sorsáért való remegésben cselekedtek és mikor azt látta, hogy az októberi győzelem után győző barátai nem tudják erős kézzel lefékezni a forradalmat, hanem a dolgok mint balabbra tolódnak, ő szembefordult a forradalommal.

Valamennyire Renannal tartott, aki ugyan a mai politikai irány mellett éppen olyan kevéssé tekintély mint Hatvany, aki azt mondja: la démocratie est quelquefois éminemment créatrice, mais c`est "ŕ condition que de la démocratie sortent des intstituions conservatrices et aristocratiques, qui empčcchent la fiévre révolutionnaire de se prolonger indéfiniment." Hatvany azonban épp oly kevéssé tudta megakadályozni az októbernek bolsevizmusba torkollását, mint amilyen kevésé csinálta az októbert és azután következtek azok az események, melyek őt külföldre szorították.

Szóval Hatvanyn igazságtalanság esett: holott kétségtelen, hogy az ország abban küzdelemben mit létéért, az épebb Magyarországért folytat egy ilyen pihenést nem ismerő, a maga dolgait az egész világgal közölni tudó szellemet, mint Hatvany Lajos szerencsésen használhatna.

Különb, leleményesebb, mozgékonyabb harcosát az irodalmi eszközökkel folytatott irredentának alig tudok elképzelni, mint Hatvany Lajos: az a könyv, melyet Das verwundete Land címen a magyarság katasztrófájáról írt, bizonnyal nem a legmélyebb könyv (számomra erőltetett lírizmusa nem egy fejezetét élvezhetetlenné teszi), de külföld számára, mely eddig Magyarországról semmit sem tudott s szívesen osztályozta a Balkán rovatba, valósággal reveláció e könyv: meg kell éreznie, hogy itt egy tragikus, de nagyszerű gesztusokban gazdag, magas kultúrára érett nép lakik, mely jelenthet valamit maga és a világ számára.

Hatvany Lajos a számkivetettségét nem könnyen viseli. Az igazságtalanság, mely vele megesett, türelmetlenné, igazságtalanná teszi mások iránt, különösen azok iránt, kik - akár mert kevésbé álltak az első sorokban mint Hatvany, akár mert kevésbé lévén kombattánsok, kevesebb gyűlöletet váltottak ki, akár pedig a sors szeszélyéből itthon élhetnek és dolgozhatnak. Ezeknek a dolgait Hatvany Lajos hajszál mérlegre teszi, rendszerint könnyűnek találja és róluk írván epébe mártogatja tollát.

Valóban ha azon a bátorságon mérjük az otthon maradottak dolgait, cselekvéseit, mellyel a Bécsbe szorult emigránsok a hazai dolgokat traktálják, mondom, ha ezen a semmi tekintetet nem ismerő bátorságon mérjük az itthoniak viselkedését, akkor azt kell mondanunk, hogy bizony mi itthon halkabbak vagyunk, mi sok mindenbe beletörődünk, sok mindennel megalkuszunk, sok mindent önmagunk előtt is eltitkolunk, sőt egyes dolgokról az a véleményünk, hogy ezeknek így kellett bekövetkezniük, ezek így helyesek, ezeket tudomásul kell vennünk, nekünk is, másoknak is.

Ha az ilyen gondolkozású emberekre ráillik Hatvanynak kemény szava "Gesinnungslump", akkor e sorok írójának is vállalnia kell azt azokkal szolidaritásban, kiket Hatvany Lajos a maga elkeseredésében jónak lát megbélyegezni.

Móricz Zsigmondról, Schöpflin Aladárról és Babits Mihályról van szó. A Móricz Zsigmond esettel hamar végezhetünk. Móricz Zsigmond egy rövid cikkecskében keményen elítélő bírálatot írt Hatvany Lajos érdemes könyvéről - amelyről fentebb szóltam - "A megsebzett országról." Móricz kritikája bizonyára jóhiszemű volt, de igazságtalan: azt kell gondolnom, hogy valami pillanatnyi szeszély, sértődés nyomta Móricz kezébe a tollat s hogy azóta még ő maga is revideálta ítéletét. De az a körülmény, hogy Móricz Hatvany Lajos egy írásával szemben felületes vagy igazságtalan volt, igazán nem jogosítja fel Hatvanyt, hogy törvényt üljön Móricz Zsigmond felett.

Nem illő, mert teljesen rosszhiszemű, amikor Móricz Zsigmondot úgy igyekszik beállítani, mint aki a kurzus győzelmével sietett derék magát megtagadni, megalázói előtt megalázni. Ez egyszerűen nem igaz: Móricz Zsigmond egy pillanatra, egy gondolatnyira meg nem tántorodott, pedig hát nagyon kis meghajtása derekének s milyen diadalmas hozsannákkal fogadták volna abban a táborban, ahol eddig az útját vesztett Gárdonyi Géza kivételével, egyetlen igazi írót sem sikerült törekvéseik számára lekötni.

Bizonyos, Móricz Zsigmond nem írt olyan bátor cikkeket Budapesten, mint amilyeneket Hatvany Bécsben írt, szelíd, okos, papos szóval azt is megpróbálta, hogy kapacitálja az ellentábor némely jelentékenyebb emberét, de abba a szellemi áramlatba, melyet Hatvany egyértelműnek mond a magyar középosztály válságával, Móricz egy percre sem illeszkedett bele. Derékul, férfiasan, rokonszenvesen viselkedett kezdettől fogva. Nem, Móricz Zsigmond előtt le a kalappal.

S ha már lenn van a kalapunk, hát csak tartsuk szépen a kezünkben, mikor Babits Mihályról szólunk. Hatvany Lajos írása "A magyar értelmiség katasztrófája" tulajdonképpen Babits Mihályról szól, - Móricz Zsigmonddal és Schöpflin Aladárral csak egy közbevetett felületes mondatban végez.

Babits Mihályról két hosszabb cikk során mondja el Hatvany lesújtó ítéletét, nem az íróról, az emberről. Babitsnak Tímár Virgil című regényét ismerteti, bírálja behatóan, egy másik cikkében pedig (mely sajnos, csak töredékben került el hozzám), Babitsnak "Magyar költő 1919-ben" című cikkét analizálja, megállapítván, hogy "Babits a maga könyvespolca előtt, megkímélt hajlékának csöndes lámpafénye mellett, teljes nyugalommal Tímár Virgil regényében írhatta meg, amit legkevésbé vártunk tőle, a hiú, úri gőg és faji harc, a szellemi pogrom hirdetés kiskátéját."

Megállapítva, hogy Babits, "aki néhány hónap előtt a nemzet fogalmának ürességét hirdette, most nem töltheti el nagy hirtelen a nemzet fogalmát tartalommal, anélkül, hogy a közönség előtt a következetlenség vádja ne érje." Megállapítva, hogy "ez az ember - t. i. Babits -, aki országos zendülés idején a legjobb mustrák szerint rendezi be fájdalmát, akinek részvéte csak önmaga számára, ellenben sorstársai számára csak vádja van, nem érdemli könnyedet."

Így Hatvany. Irodalmi értékeléshez nem szólunk hozzá, majdnem mellékes dolog, hogy "Tímár Virgil fia" remekmű-e, vagy fiókba való fércmunka, a fontos és eldöntendő kérdés az, hogy való-e, szabad-e Babits Mihályt emberi méltóságban úgy támadni meg, látszatok, betűk alapján hitványságban úgy marasztalni el, mit azt Hatvany Lajos tette.

Hogy Hatvany Lajos tollát mennyire politikai szempontok irányítják, azt mi sem bizonyítja jobban, mint a Kunfira való hivatkozás, akit például idéz Babits előtt, mert Kunfi, aki a Károlyi kormány idején a bolsevisták szekerét tolta, mikor a bolsevizmus ránk szakadt Babitsnál bátrabb nyíltszívűséggel még a bolsevizmus idején vallotta be kiábrándulását és dolgozott a magyar polgári demokráciáért.

Hát ez egyszerűen nem igaz: lehet, hogy Kunfi a bolsevizmus idején kiábrándult, de hogy ennek bátran levonta volna a konzekvenciáit, az nem igaz, egyszerűen a bolsevista parlament balszárnyán foglalt helyt, ahonnét komolyan, igazságérzettel bírálta ugyan a bolsevista kormány tetteit, anélkül, hogy magát a rendszert támadta, cserbenhagyta volna. De hát Hatvanynak bécsi politikájába beleillik, hogy Kunfi alakját idealizálja s a míg Kunfi cselekedeteit ilyen megértéssel nemesíti, Babitsnál minden szó, minden gondolat mögött árulóra les.

Holott az igazság egyszerűen az: a költő, a zseni elsodródik a politikába s ő, aki a maga hegyi útján a gleccserek közelségében és napközelségben biztosan és szédület nélkül járja útját, a politika ingoványos útjain csak botorkálva, utat vesztve, vissza-visszafordulva jár. A költő megírhatja a maga nagyszerű béke oratóriumát "Húsvét előtt," de jaj neki, ha erre fellép képviselőnek egy olyan párt programjával, mely a pacifizmust is zászlajára írta. Babits lelkéhez közel voltak az októberi demokratikus eszmék, de csak imaginárius tisztaságukban, mert amint leszállt azok közé, kik az eszméket a "megvalósítás" felé vitték, már érezte, hogy ettől a megvalósítástól a feszítsd meg-ig csak egy lépés.

Ady is zavarban lett volna (utolsó heteiben beteg ágyán félrecsepült ajakkal, de sokszor dadogta, hogy Erdély körül nincs rendben a dolog, nem így képzelte ő, s vajon Petőfi nem volt-e a legnagyobb zavarban a negyvennyolcas forradalom idején?) s Babits is, aki valóban távolabb állt a tömegtől s valóban kevesebb benne a realitás érzése, zavarban volt, s a kritikusnak, ha valóban igazságra törekszik, nem lehet más feladata, mint ennek a zavarnak lélektani magyarázatát adni.

Annyi bizonyos, hogy Babits Mihály írásaiban nincs egy hazug szó, hogy ami műveiben kifejezésre jut, egy nagyszerű érzések által túlfűtött szív katlanából vetődik elő, tehát ha a kritikus ellentmondásokra akad - s hogyne volnának ellentmondások ilyen erős gondolkodóban, mint Babits, Schopenhauerban is vannak, Szent Ágostonban is, - akkor azokat nem attrapirozza rendőr módjára, hanem felfejti, harmóniába hozza, megérti, egy szóval a zsenit revelálja.

Így tesz a kritikus. A politikus persze másként jár el, a politikus leleplez, a politikus ujjongva állapítja meg a tényt, hogy Babits a kommunizmus idején is előadott. De arra nem gondol, hogy mit jelent a katedra egy ilyen nagyszerű elmének és nagyszerű magiszternek, mint Babits, hogy mennyire mellékes volt neki az, hogy ki írta alá egyetemi tanári kinevezését és mennyire fontos, hogy közölheti magát az ifjúsággal, közölheti mindazt a szépet és nemest, melynek formájára és lényegére semmiféle regime nem bír befolyással. Ha Hatvany utána járt volna annak, hogy mit tanított Babits az egyetemi katedráról, akkor bizonnyal nem írta volna meg cikkét.

De Hatvany beéri a tények külső formájával, mit tudja ő - nem is keresi -, hogy mit jelentett a bolsevizmus száztíz napos uralma a magyar íróra, a magyar gondolkozóra: milyen szárnyaszegettséget, milyen megaláztatást, milyen torokba fojtott gyötrelmet, mit tudja ő, hogy készültünk kitörni, világgá ordítani szégyenünket. Én is, Babits is, mások is. Hatvany és barátai az ő üldöztetésük keserűségei közepette megfeledkeztek (közvetlenül talán nem is tapasztalták,) hogy azok az idők lelket ölők voltak, hogy amikor-e szégyenletes korszak elmúlt, meg lehet érteni, ha valaki felkiáltott: nekem ezekhez a dolgokhoz semmi közöm nem volt, akik elkövették nem is az én népem, tőlem idegenek.

Vajon mit jelent ez? Azt jelenti e felkiáltás, hogy a tiltakozó Babits azonosítja magát azzal a sötét reakcióval, mely a bolsevizmus bukása után ennek szellemében folytatott bosszú hadjáratot? Ezt csak a rosszhiszeműség, az értetlenség mondhatja: minden sor, amit Babits azóta írt, tiltakozás e feltevés ellen, minthogy minden sor csak újabb revelációja annak a magasrendű - s a katasztrófa teóriának ellentmondó szellemnek, mely Babits egész élete munkáját nagyszerűen nemessé avatja és erkölcsi értékben is a legkiválóbbak mellé állítja.

Mit tudja Hatvany - nem is kutatja, - ahogy ezen az önmagát kereső, talán bukdácsoló útján micsoda lelki krízisek között ment végig Babits Mihály és hozzá tehetjük, milyen veszedelmek között, úgy hogyha könyve van a maga sorsa számára, miként azt Hatvany vádlóan mondja, hát értsük meg az, miként megértjük Odysseus könnyeit, mikor Nausikaa apja előtt bolyongásairól beszél.

Bizony csak kötekedés, mikor Hatvany Lajos kifogásolja, hogy Babits Kaposy Józsefről írott búcsúztatójában, megállapítja, hogy "kibékült az egyházzal, mellyel szíve mélyén sohasem hasonlott meg" és kitanítja, hogy voltaireianus szellemben hogy kellett volna Kaposy megtérését magyarázni. Hát bizony igaz, Babits sohasem volt voltaireianus, gondolom Ignotus állapította meg róla, hogy a legkatolikusabb magyar költő s valóban ebben a szellemben teremtődtek azok a művek, melyeknek igaz nagy értékét Hatvany is ismeri s gyakran elismerte.

Vagyunk itt néhányan, kiknek legalább annyi jogunk van ítélkezni embertársaink cselekedetei fölött, mint Hatvany Lajosnak, sőt azzal több jogunk, hogy mindazt amit éltek, közvetlenül, politika mentesen tapasztalhattuk. Ezen a jusson valljuk, hogy aki Babits Mihály dolgát nem egy járásbírósági eljárás aktáiból ítéli meg, hanem a lángésznek emberi dokumentumaiból, az igenis kezében tartja a kalapját.

Fenyő Miksa