Vannak színészek, akik azt tartják, hogy Madách drámai költeményének s benne különösen Ádám szerepének eljátszása nem színészi feladat, hogy tehát azt nem annyira eljátszani, mint inkább csak elrecitálni kell.
Pedig hát lehet-e magasztosabb színészi feladat, mint méltóképpen ábrázolni a halhatatlanságra törő és tudásra éhes ősembert, aki végig álmodja az egész emberiség történetét, végig álmodja pedig úgy, hogy minden egyes korba és esemény csoportba saját magát álmodja bele főhősnek?
Ádám szerepe a tragikus drámák egész sorozata, melyekben az elmélyedő és magas szárnyalású színész a tragikumot többféle vonatkozásban és változatban érzékeltethet. Hiszen minden egyes történeti kép más-más természetű tragikummal egy-egy külön tragédia, de a mű belső szerkezeténél fogva e különálló képek egymással mégis szoros egységben vannak, egymásutánságukban folyamatos fejlődést jelentenek és a végkifejlődés felmagasztoltságához vezetnek.
A színésznek egy pillanatra sem szabad elfejtenie, hogy e hatalmas drámai koncepcióban Ádám nem az átlag embert, hanem a nagy embert képviseli. Az ő alakjában a nagy lélek, az igazi emberi nagyság van megtestesítve. Ádám szerepének alkotó elemei: emelkedett eszmei tartalom, lelki nemesség és szívjóság. ezek nélkül nincs emberi nagyság.
Az átlag embert az Ádámmal szembenálló tömeg szimbolizálja, amely a történeti képek során a maga szűkebb lelki határai között szintén fejlődik, de odáig mégsem tud fejlődni, hogy a nagy embert megértse.
A tömeg Madách koncepciójában a világtörténelem folyamán éppen olyan fejlődésen megy keresztül, mint az egyes ember a maga egyéni életében. A tömeg itt tulajdonképpen nem is más, mint egybesűrített kollektív egyéniség, színpadi nyelven: egy szerep. (Ezt éreztetni a rendező feladata.)
Ez a két szerep - Ádám és a tömeg - a történelmi kép sorozatán keresztül a legélesebb ellentétben áll egymással. Ádám az emberiséget egyre előbbre akarja vinni, de a tömeg, ez a milliókarú szörnyeteg, minduntalan visszatartja, elbuktatja. Ádám és a tömeg a színpadon úgy viszonyulnak egymáshoz, mint a legmagasabb pátosz és a földhöz tapadt köznapiság.
De nemcsak a tömeg áll Ádámmal szemben, hanem Lucifer is, a tagadás szelleme, aki a történelmi képek sorozatában a puszta rideg ész képviselője s mint ilyen szintén gátvetője Ádám nagyszerű törekvéseinek. Lucifer nem érti Ádámot, mint ahogy a rideg ész nem is értheti a teremtő fantáziát. Két külön világ ez, két külön égitest, amelyek nem közeledhetnek egymáshoz
Ádám egyedül áll, mint nap az égen. Nincs mellette senki, csak Éva, de gyarlóságában sokszor ez is ellen fordul. Mert a nő sem mindenkori megértője a nagy léleknek, bárha sokkal finomabb lelkületű is az átlag férfinél.
Ádám szerep tehát folytonos küzdelem. Küzdelem Istennel, ördöggel, önmagával, embertársaival, a világrenddel. S ez a küzdelem, bár a mű vége felé - különösen londoni és a falanszteri képben - egy kissé ellanyhul is, mégis nagyszabású tragikai küzdelem.
Ádám szerepében a szellem és az anyag küzdenek egymással.
Vajon ezt a gigantikus küzdelmet megbírják-e a színpad deszkái?
Az Ember Tragédiájának színre hozatala meglehetősen merész gondolat volt s majdnem annyit jelentett, mint korlátok közé szorítani a korlátlant és tért szabni a tér nélkülinek.
E merész gondolatot Paulay Ede, a Nemzeti Színház nagynevű igazgatója valósította meg. Az Ember Tragédiája az ő rendezésében Erkel Gyula kísérő zenéjével 1883 szeptember 21.-én került először színre a nemzeti Színházban s a műremeket azóta nagyon kevés változtatással Paulay útmutatása szerint játsszák.
Pedig hát - tisztelet, becsület Paulay kiváló érdemeinek és nagy rendezői tudásának - az Ember Tragédiája nem mindenben követi Madách intercióit. Mintha a máskor biztos kezű Paulay - talán a színrehozatal merészségének tudatában - ezt a szcénát egy kissé bátortalan kézzel irányította volna. Rendezésének két feltűnő hiánya, - hogy nem meri követni Madách fantáziáját és fél a történelmi képek sötét színeitől. (Ez utóbbira elegendő példa, hogy az egyik athéni demagóg alakját, - sötét hatású kép enyhítésére - a komikus Vízvárival játszatta.)
Paulay a szöveggel is elég önkényesen bánt, a darabból nagyon sokat kihagyott, sok részét pedig egészen felforgatta. A francia forradalmat, mely a darabban Keppler álmaként van feltűntetve, ő önálló kép gyanánt állította be és teljesen elhagyta Kepler ébredését, a tanítvány jelenése pedig egyszerűen a forradalmi szín elé került, ahol annak semmi értelme sincs. Hiszen Keppler éppen a francia forradalom hatása alatt mondja azokat, amiket a tanítványnak mond. Paulay általában kihagyott mindent, ami nagyobb színpad technikai nehézséget okozott volna. Így teljesen kimaradt az "Űr," ahol a földet elhagyni készülő Ádám meggyőződik földhöz kötöttségéről.
Egy szóval: Paulay a színpad konvencionális keretei közé illesztette Madách költeményét, ahelyett, hogy a színpad kereteit igyekezett volna e nagy koncepciójú mű számára a lehetőség szerint kibővíteni.
Az Ember Tragédiájának azonban még így is rendkívüli nagy színpadi sikere volt. Ezt Paulay a mű szépségeinek, a különben jó előadás látványos voltának és a három főszerep helyes kiosztásának köszönhette. A szenvedélyek fokozásában nagyszerű Nagy Imrét nemes pátoszával, mintha az Isten is Ádám szerepére teremtette volna, Jászai Mari nagyvonalú egyéniségében gazdagon megvolt minden színjátszói készség Éva művészi ábrázolására, Gyenes Lászlót pedig éles metszésű rideg művészi egyénisége predesztinálta Lucifer szerepére. Ennek a három kitűnő művésznek nagy része volt a sikerben. Ők voltak Paulay építményének erősebb oszlopai és tartó pillérei.
Hát hiszen kétségtelenül vannak színdarabok, melyeknél a jó szereposztás már magában is jó rendezést jelent. Az Ember Tragédiája azonban nem tartozik e darabok közé. Ide nem elég a jó szereposztás és nem elég az odaadó rendezői munka. Ide merész fantázia kell, amely fel tud emelkedni Madách szelleméhez és híven meg tudja valósítani mindazt, amit a költő elgondolt. Az Ember Tragédiájának előadásai pedig éppen ezt nélkülözik. Mert Paulay fantáziája Az Ember Tragédiájával kapcsolatban egy kissé szegényes nyilatkozott meg.
A merész gondolat úttörője eleget tett hivatásának. Most már az utódokon a sor, hogy az általa megkezdett nagy munkát tovább építsék!
Pataki József
