A XIX. sz. férfi tragédiája
A XIX. század - még ma is úgy látszik s mennyivel inkább úgy látszott, amikor még 1800-al írták az éveket - az előbbi századok összegezése, folyamuk alatt fölvetődött értékek realizálása.
Megvan benne a középkor főeszméje: a vallási rajongás, de emberiességgé s belső vallásossággá szelídülten. Megvan benne a reneszánsz lelkesülése az ókor iránt, de okos nevelő eszközzé, tantárgyakká szerényen, míg a reneszánsz fölvetette új eszme: a nemzeti irodalom, az anyanyelven daloló költészet elve igazán csak ekkor rejlődik ki. A reformáció főeszméje: a biblia magyarázat szabadsága, ami nem egyéb, mint megengedése annak, hogy egy szövegnek többféle magyarázata lehetséges, mint filológia él tovább, vallási térről átcsúszva a tudomány mezejére.
A vallási viták vad erőszakossága eltűnik, sőt maguk e viták is elenyésznek, de megmarad az elv: az eszméknek megbeszélés útján való tisztázása, ami különösen politikai téren használatos. XVIII. század főelve: a tudás mindenhatósága, most igazolódik csakugyan, amikor a gondolat nem annyira a világ átalakításával, mint inkább a gondolkozás átformálásával és a saját valójának kiépítésével foglalkozik.
Az emberiség eddig hol a lelkével, hol a testével törődött egyedül a XIX. század mind a kettőnek lehető legjobb életformát igyekezett találni. Leküzdi a lelki kényszert csak úgy, mint a távolságot vagy a nagy járványokat. Az előbbi századok népei Európa rögeiért ölték egymást, a XIX. század Európa birtokává véglegesíti a világ többi részét, ahol ez nem megy, mint az Egyesült Államok, Kína és Japán esetében, ott vagy a európai embert teszi uralkodóvá (Egyesült Államok) vagy az európai civilizációt néhol könnyen (Japán), másutt rettentő felfordulások árán (Kína). A XIX. század folyamán az lesz Európa a világnak, ami Róma volt a Földközi tenger közelebbi és távolabbi környékének: minden élet ura és élet minta adó.
Ezért mondta és mondhatta ki a XIX. század nagy jelszavául a haladást.
Ám nyilvánvaló, hogy mindezek ellenére a XIX. századnak több dolga volt az anyagiakkal, mint a lelkiekkel. Lelkiekben a nagy honfoglalásokat, őserdő irtást elvégezték a középkor, a reneszánsz s a reformáció. A világ megismerésében ugyanezt tette a XVIII. század nagy felfedezéseivel, utazásaival, de itt is a XIX. századra maradt a mű befejezése: az északi és déli sark, Belső Brazília, Tibet kikutatása, amely munkának csak utolsó simításai hárultak át a XX. századnak főleg a lét anyagi oldalával törődnie.
Ebben az irányban erősítette a XIX. századot a társadalom fejlődése is, amely az egyéni kiválóság, hősiesség, önfeláldozás, lelki és testi erő feudális eredetű értékei helyébe a pénz uralmát tette. Született egy filozófia is, amely az embert csak a pénztől, ahogy ő mondta: a tőkétől való függésében látta s így osztotta két csoportra: munkáltatókra és nincstelenekre.
De akár ezt a felosztást fogadjuk el, akár azt, amely kis és nagy nemzetekre, akár olyat, amely analfabétákra és műveltekre, akár amazt, mely civilizáltakra és kevésbé civilizáltakra tagolja az emberiséget, magában az egyénben csak úgy, mint csoportjaiban, egyszóval, a XIX. század emberében az első, amire bukkanunk: a rideg önzés. Jogot vagy hatalmat hangoztat mindenki. A nagy nemzetek hatalmaskodnak európai és tengerentúli kisebb testvéreiken, akik viszont jogokat hangoztatnak az elnyomóval szemben. A munkáltatók hatalmi szava szabja meg az életformát és lehetőséget a nincstelenek számára, akik viszont jogokat követelnek.
A hatalom úgy és annyit iskoláztat, amennyit s ahogy jónak látja, ezzel szemben tudatlan tanulni vágyók iskolát, ingyenes oktatást követelnek. Európa csak gépeit és szerszámait szállítja ki Japánba, erre a kis sárga emberek az európai gondolatért, tudásért, belső civilizációért eljönnek Európába. - Én vagyok a hatalom, ezt akarom! Én vagyok az elnyomott: ez a jogom! - ez hangzik versben, gépzakatolásban, prózában, vasút dübörgésben, a földön és a levegőben világszerte.
Minden egyén magáért, család a családért, faj a fajtájáért, osztály az osztályért, nemzet a nemzetbeliért küzd, él és szenved. Rideg önzés verseny porondja a föld. Így ülnek családok ipar vállalatokra, egész egyetemekre, tudomány ágakra, fajták kereskedelemre és iparágakra, osztályok politikára, nemzetek más nemzetekre. Az egyéni önzések családi önzéssé tevődnek össze, ezekből osztály- és faj önzés tágul... s a leghatalmasabb nemzet a legönzőbb is egyúttal. Ez az anyagias gondolkozás diadala.
A spirituális hajlamú egyén, faj, nemzet lemarad. (Nem akarom példákkal zavarni fejtegetéseim egyvonalúságát, de egyet meg kell mondanom: ilyen spirituális nemzet a magyar, aki, ha olyan gazdag lenne, mint az angol, lenne éppen olyan hatalmas.) Maga a spiritualizmus visszavonul az Egyházba, ahol már nem politikai hatóerő többé, vagy elbújik az okkultizmusban, ami szintén csak a társadalom margóján éldegél.
Hol itt a haladás?
Sehol.
A XIX. század kissé úgy járt, mint a művelt, gazdag sportfiú: a lelke beszáradt. Amit azonban csak akkor venni észre, amikor próbatételre kerül a sor, s akinél sose kerül, az sosem veszi észre ezt a fogyatkozását.
Végeredményben: az általános Haladást (amelynek Victor Hugo volt legfőbb bajnoka) hangoztató XIX. század anyagi téren, az értelem mezején (értelem nem azonos a lélekkel!) haladt, óriásit haladt, de a lelkében nemhogy haladt volna, hanem inkább visszafejlődött.
Ezt a belső szakadást a tett emberei nem látták meg, részint cselekvésük lázában, részint mert ha tudomást vesznek róla, ezzel maguk támadják meg cselekvésük jogosultságát. A gondolat emberei meg többnyire csak a spirituális érték visszafejlődését, romlását látták, Schopenhauer csak úgy, mint az Egyház szellemi vezetői. Ellenszerül a gondolkodók között megszületik a pesszimizmus filozófiája, a főpapok között meg a modernizmus, e két nagy tévedés.
A költők, az ábránd, a sejtés, az intuíció emberei bizony eleven idegeiken szenvedték végig a materiális haladás s a spirituális visszamaradás ellentét, innen a sok pesszimista költő a ködös albionban csak úgy (Byron), mint a könnyed franciáknál (Vigny, Musset) vagy a józan magyaroknál (Vajda János,) vagy a viharos, mozgékony olaszoknál (Leopardi)... Petőfi is belesüppedt - igaz, rövid időre - ebbe a szomorú mocsárba, a Felhők írása alatt, a vigasztalan Szalkszentmártonban.
A XIX. századnak ezt a nagy belső szakadását Byron megpedzette Káinban is, Manfredben is, Goethe, mint Tamás Krisztus oldalába, benyújtotta e sebbe ujját, de teljesen meglátni és megírni, sőt művészileg kifejezni csak egy európai embernek adatott meg, Madách Imrének.
Még pedig a következőképpen:
Az ember, az örök ember, szimbolikus egységbe látva s eszerint elnevezve: Ádám, az előbbi századtól, a XVIII-től nehéz és riasztó örökséget kapott, a tudásszomjat. - A középkor nem szomjúhozta a tudást, néhány tudósa, az égi rendelkezésekben megnyugodva, bilincseket (mely puha, jóleső bilincseket!) kovácsolt belőlük a gondolatra, amely riadt lázálmokat látott a skolasztika tömlöcében, napsugárul azonban az égi üdv reménye szolgált be ablakán. A reneszánsznak a tudás az elme dísze volt csillogás és szellemeskedés zsonglőr szerszáma. A reformáció derék markában a tudás súlyos pöröly volt, amellyel a múlt finom épületét dúlta, rombolta.
A középkor tudása az égbe, a reneszánsz az emberi értelembe, a reformációé a gondolat múltjába, míg a XVIII. századé a társadalmi és politikai jövőbe tekintett, ezt a tudást nem fékezte, kínját nem enyhítette az égi üdv reménye, műveltek között műveletlenül csillogni vágyás, a rombolás kéje s ernyedt szünetei, ez a tudás, minél nagyobb volt, annál szomjasabb lett s nem véletlen, hogy a XIX. század termelte ki a mindent nem tudhatásnak ezt a gyermekesen kedves felkiáltását: - Ignorabimus! Ez a súlyos tudásszomj gyötri a XIX. századi embert.
Mire a tudás? Közelebb hoz a égiekhez ("Tudsz, mint az Isten" - mondja Lucifer), pogány gyönyört okoz és elősegíti az emberi társadalmat a jog és igazság templomává építeni, az embert megóvni betegségtől s talán öregségtől és a haláltól is.
A tudás elérte már, hogy megváltoztatta a társadalmat (francia forradalom) Az ember boldog, legalább is boldogabb, mint eddig valaha - vasútjával, csatornázásaival, a bacilus felfedezésével és megfékezésével, gyarapuló gazdagságával. De minden boldogság tétlen s a XIX. század politikusai, ha felfordulást nem is, de javítást és haladást kívánnak minden téren. A tétlenség unalmas! (A napóleoni mozgalmasság után - ne feledjük - minden mozgás tétlenségnek látszott.) Az ember tudni akar s örökké élni ebben a most kivívott jólétben és egészségben, mely két vívmány soha olyan általános nem volt, mint a XIX. században. Igen, örökké élni azért is, hogy folyton tanulhasson s tanulmánya eredményeit ember boldogító tettekké válthassa.
A XVIII. század azonban Rousseauval arra tanította, hogy a természet nyájas anya, de ez a jóindulatú, termetes és termékeny anya, úgy látszik, nem tűri, hogy berendezkedésén változtassanak. A társadalmi bajok ellen csak egy orvosság van. Visszatérni a természethez. A természet azonban nem ismeri s nem ismeri el a tudást. A XIX. század rajong ezért a jó anyáért s ha mégis tudni s örökké élni akar, vét e jó anya ellen. Tehát rosszat akar, mert vétkest akar. Ezt kivetíti magából Lucifer alakjában. Ettől fogva tehát egy hajlam, gonosz ösztön, Lucifer az, aki bűnre: tudásra és az örök élet megszerzésére sarkalja.
S most a XIX. század emberévé, az összegezővé, realizálóvá fejlődött XVIII. századi ember, az örök ember, Ádám végig tekint a világ folyásán. Mindenütt nyugtalanságot, harcot és bukást, örök újrakezdést lát... Egyért éltek milliók s a milliók kínját és elégedetlenségét felülmúlta az Egy kínja, elégedetlensége. Aztán az Egy, az ember, Ádám, milliókért él. A milliók eltapossák. Megint az Egy, a felsőbbrendű, emberfölötti ember az, akinek elégedetlensége nagyobb, mint a millióké, mert nem fáj neki, hogy eltapossák, hanem szégyelli magát a milliók helyett eltapostatása tényéért.
Dorbézolásba fojtja szégyenét, nagyot akarását s mint minden jó Don Juan, elcsitul a világtörténet tettekben háborgása, a háborgás átplántálódik a lélekbe. A gondolat forradalmasul, de ez maga után vonja (figyelem! a XIX. század szerint nem a régi viszonyok szülik az újakat, hanem a gondolat, az Eszme!) az állapotok forradalmasulását s az eredmény a XIX. század materiális haladása és spirituális visszamaradása, amit Londoni vásárnak nevez roppant találóan a költő.
Ó, de hisz a költő a meghasonlott, reménytelen realizáló, összegező XIX. században él. S eddig a történelem lapjait forgató képzelt ellendül a spekulációk világába... Mi jöhet ezután, a teljességek teljessége, a haladás csúcspontja után? Leromlás. Szürke gép társadalom, aztán az okkultizmus eszmei időgépén szabadulni igyekvés a Földről, a Föld kihűlése, végső pusztulás.
De itt megtorpan a költő... S ha így is lenne? Akkor is kilátható belőle, hogy mindezt egy magasabb akarat végzi, vezeti, intézi. Az, akiben bízva kell küzdenünk, mert Ő tudja, hogy miért küzdünk.
(Ez a befejezés meglepi a materialista bölcseket, akik ellenmondást emlegetnek. Csakhogy Madách nem volt materialista, ellenkezően, spiritualista s vallásos volt, aminthogy a XIX. század, nagyjainak, különösen reprezentáns költőinek (Victor Hugo) műveiben szemlélve, általában vallásos. Madáchnak azonkívül egy kis köze volt az okkultizmushoz is, a Kant és Du Pre féle spekulatív okkultizmushoz, mert íme: Az ember tragédiáján végig vonul a reinkarnáció, Lucifer Ádámnak másod énje, s a XVIII. szín csak okkult értelmezésben fejthető meg s van helyén ott, ahol van, stb.)
S ki segíti küzdelmében és harcaiban az embert? A természet öröknek látszó berendezkedését megbontani akaró gondolat, az, amit vagy akit rossznak érez maga, Lucifer segíti. S ki áll mellette, A nő, aki vagy étkeit vagy erényeit túlozza a férfinek. A romlásban legromlottabb, erényben meddőn erényes. Ösztönös lelke hol előre, hol hátra billenti a férfitől, holott a XIX. századkezdődő feminizmusának gyöngéd ábrándú tévtana szerint szorosan mellette, egyen rangban lenne a helye.
Az ember tehát egyedül áll. Az ember?... Nem! Csak a férfi. A realizáló, a csúcspont XIX. század férfije. A nő, Éva, ott kereng mindenütt a férfi körül a történelem csinálásban, gátul, eszményképül, hívatlan társul, hivatás tévesztetten, ott kereng, de nem fontos. A Paradicsomban kíváncsi kéjes pipiske, rajta kívül, Ádám ostoba visszhangja, aki emellett azt hiszi, hogy bájaival s keze fonta zöldleveles lugassal pótolhatja a Paradicsomot. Egyiptomban rabnő, aki szerelmet és nyugtalanságot visz az Egy lelkébe, akiért milliók élnek.
Athénben a nemes távolság köde mögött aggódó s a változtathatatlan lefejezésbe beletörődő ("Ah, Pallas meg nem hallgatod imámat!") néminemű hitves. Rómában hetére, Konstantinápolyban zárolt, meddő lelkű kolostor szűz, Prágában léha feleség, Párizsban a gőg jéghegyévé merevült hiábavaló marquise vagy felgyúlt méhű cafat, Londonban kis ostobán ügyes polgárlányka, utcai ismeretség, férjhez menési akarnokocska, a falanszterben idegbeteg idegen anya, az Űrbe nem is tud utána röppenni Ádámnak, (egyedüli Évátlan szín!) az eszkimók között elkorcsosult állat, aki sexualitását is csak a vendéglátás szokás jogán tudja felkínálni a Férfinek.
Mindenütt eltévesztette hivatását, magának teher (bár ezt csak sejtjük: Madách nem sok szót pazarol rá, hogy van-e s milyen problémája van a korok egymásra következésében a nőnek) s a Férfinek, aki néha nem lehet el nélküle, különösen érzékei vagy eszmei lázában, a Férfinek meg nyűg. Fontossá csak akkor lesz előtte, amikor Anyává nemesül.
A második színtől kezdve, ahol föllép, csak mint nő, nőcske, nőstény szerepel, szerető és megértő hitves s anya alakjában csak a művet lezáró XV. színben lép elénk, ahol ilyen fölébe is emelkedik a Férfinek, aki csak gyanítja az angyalok karénekének értelmét, míg Éva így fohászkodik fel: "Ah! értem a dalt, hála Istenemnek!
Az ember tragédiája tehát a férfi tragédiája, jobban mondva, a múltakat összegező, szándékait realizáló, lázasan cselekvő, lázasabban gondolkozó, tudást szomjazó, örökkön javítani akaró, haladó, de a célt tisztán már nem látó, meghasonlott XIX. század férfitársadalmának tragédiája - s mint ilyen a XIX. századi Európa olyan egyetlen reprezentáns műve és lelki képe, mint a középkoré Dante Divina commedeiaja - s csodás sors, furcsa ellentmondás! - Európa nem ismeri, mert - magyarul írták meg.
Laczkó Géza
