A legnagyobb magyar dalköltő rövid vándorszínészi útja alig volt egyéb keserves vergődésnél.
Hanem azért színészi tehetségét mégsem lehet tagadásba venni. Hiszen a rajongó kezdőnek jóformán alkalma sem volt, hogy tehetségét megmutassa. Valamire való szerepet csak egyszer osztottak rá: "Lear király"-ban a bolondot. Ebben pedig szép sikere volt.
Ez a siker már magában megcáfolja azokat, akik Petőfi rövid színpadi útjának babértalan voltából kiindulva magát a színészi tehetséget is elvitatják tőle. Mert más a tehetség és megint más az érvényesülni tudás.
Ez a két tulajdonság a színpadon sem jár szükségszerűleg együtt. Hány kiváló színész tehetség nem részesül méltánylásban és hány haszontalan nappali komédiásnak sikerül magát ünnepeltetnie!
Ne dobálódzunk hát könnyelműen a "tehetséges" és a "tehetségtelen" jelzőkkel. A színészi tehetség kérdése különben is igen problematikus és sokszor a legnagyobb tehetségnek is csak évekig tartó fáradságos munkával sikerül a maga egyéniségét művészívé kiépítgetni.
Az öreg Szentgyörgyi szerint egy emberélet nem is elég arra, hogy a színész kellőleg kifejlődhessék. A nagyhírű Megyeri - mint kezdő - egyáltalán nem mutatkozott olyan nagy tehetségnek, mint amilyen nagy színész lett belőle. Egressy Gábor is a lassan fejlődő színész egyéniségek közé tartozott s jóformán csak idős korában tudta művészete iránt a teljes elismerést kivívni.
De hát akkor mi akarnak a kezdő Petőfitől? Nem elég, hogy a statiszta sorból hirtelen előállva húsz esztendős korában általános tetszésre eljátszotta Lear bolondjának keserű humorral telített nehéz szerepét? Ki tudja, hogy ez a szent rajongó nem művelt volna-e csodákat a színpadon is, ha véglegesen meg nem utálja - nem a színművészetet, mert azért haláláig rajongott - hanem a siváran kisszerű ripacs életet?!
Minden jel arra mutat, hogy Petőfiből nem hiányzott, a színészi tehetség. Igazgatói azonban a külső színi hatás szempontjából nem sok használhatóságot olvastak ki belőle. Az átlagos középtermetnél kisebb sovány alakja, erős csontozatú arca, csontos kezei és tompa hangja, főleg pedig fölényesen önérzetes lénye egyáltalán nem ajánlották őt a külső hatást kelletén túl becsülő és szolgai hízelgéshez szoktatott színigazgatók szereposztó kegyeibe.
Nagy baj volt továbbá az is, hogy a fiatalokat leginkább megillető szerelmes szerepekben, miután nem volt eléggé mutatós legény, az akkori felfogás szerint meg sem próbálkozhatott. A nagyobb jellem szerepekhez viszont az öregebb aktoroktól nem juthatott. Így aztán kénytelen volt beérni a bejelentő szolgák és feszes inasok háládatlan szerepével. Közös sorsa ez már a fiatalon is jellem szerepekre predesztinált színészeknek. Ezek rendszerint sokáig kénytelenek várni, amíg idejük elérkezik.
Várni! Sokáig várni! És tűrni! Nem a nyomort, mert azt hivatása tudatában büszkén viseli az ember. De tűrni az igaztalan mellőztetést, a szóhoz jutni nem tudást, egy-két hitvány pályatárs áskálódásait, az üres nagyhangúak felül kerekedését, a színházi érdek csoportok garázdálkodásait, egy csomó nagyképű embernek úgynevezett "kritiká"-it, egyszóval tűrni mindazt, amit minden önérzetes színésznek tűrnie kell, az életen szilaj türelmetlenséggel végig robogó Petőfi képtelen lett volna!
Ez volt az ok, nem pedig a tehetség hiánya, hogy nem játszhatott, s hogy szívében keserű csalódással egészen fiatalon hátat fordított a hálatlan színpadnak... és ment, ment - kitérés nélkül - a maga útján... a halhatatlanságba!!!
Pataki József
