A fantasztikus számok, a milliárdok korát éljük, amikor szinte a megvalósulás előtt áll Mark Twain ötlete, amely annyi humoros és bohókás bonyodalomnak lett a szülője: a millióról szóló bankjegy. Igaz, hogy nem – miként a húmoreszkben – angol fontról, hanem – mondjuk – egyelőre osztrák koronáról lehet csak szó.
A pénz hihetetlenül elértéktelenedett, az ezres, amelyhez a béke áldásos éveiben csak ünnepnap jutottunk, Ausztriában váltópénz lett, s nálunk sem elegendő egy pár cipőhöz szükséges nyersanyag megvásárlásához. Az arany és az ezüst Amerikába vándorolt, s az ércfedezet dolgában bizony siralmasan állnak különösen a legyőzött államok.
Németországnak 110 milliárdos inflációval szemben mindössze 7, de Franciaországnak is közel 40 milliós inflációval szemben csupán 8 milliárd békeértékű aranyfedezete van, míg magunkról és a szerencsétlen Ausztriáról nem is beszélhetünk. A sors iróniája, hogy 28 milliárdos bankjegytömeg mellett is – éppúgy, mint Ausztria a 130 milliárdjával – pénzszűkében vagyunk és szerencsénk nagyon hasonlít Mark Twain hősének tragikus helyzetéhez, aki az 1,000.000 fontos bankjeggyel a kezében tényleg pénzzavarban volt, mert nem akadt a bankjegynek felaprózója.
A békében szép számmal akadtak, akik tisztában sem voltak a milliárd fogalmával, ma pedig az exposét tartó pénzügyminiszterek úgy dobálóznak velük, mint ahogyan boldogult Wekerle annak idején a 10 és 100 ezres tételekkel sem mert volna… S itt a számokkal zsonglőrködő pénzügyminisztereknél – akik maguk sem tudják, hogy hány ezer millióval lesz több vagy kevesebb a budget deficitje – jutottunk el tulajdonképpen mondanivalónkhoz.
A milliárdok korát éljük.
Lezüllöttünk és ennek le kell vonni minden következését.
Jól tudjuk, hogy az első konzekvencia a takarékoskodás.
Van azonban pénzünk és a magunk talpraállásának egy elengedhetetlen előfeltétele a termelés megindítása és fokozása a mezőgazdaság és az ipar terén. Enélkül nincs feltámadás, hisz drágán fizettük meg a termelő politika nélkül kapkodó valutajavításnak kísérletét.
A termelés megindítására és fejlesztésére csak morzsákat kértek az iparosok – a milliárdok idejében. Építési akciót akartak egy-két milliárdért – hisz mi az manap? Harminc-negyven iparág jövője, a kereskedők üzlete, a forgalom megélénkülése és százezer existencia sorsa függött ettől. Ugyan mi valósult meg belőle? Semmi – mert nincs pénz a milliárdok halmazán! Mily fájdalmas, bosszantó és végzetes paradoxon.
Sőt továbbmegyünk – morzsát – jóformán pár békefillért kért a szövetkezett iparosság központjának közcélú működéséhez és morális támogatásul – törvényesítést. De nemcsak az anyagiak terén szűkkeblűek az irányító körök a termelő kis- és középiparral szemben, hanem az erkölcsi támogatást, a törvényes elismertetést nem sikerült kivívnunk immár két esztendeje. Most, az új választásokig, kevés a remény arra, hogy a honatyák ráérjenek foglalkozni a kisipar ügyeivel s így talán egy újabb évi haladékot szenved az ügy, a kisipar anyagi és erkölcsi támogatásának kérdése.
Elképzelhetetlen, hogy ma, amidőn hírek jelennek meg arról, hány milliárd értékű élőállat jóvátételt követel évente tőlünk a volt ellenségünk, ne akadjon néhány millió a sok ezer kisipari existenciának. Nem lehet józan az, aki be nem látja, hogy az első szükségszerűség a gazdasági újjászületéshez a termelés és a forgalom megindítása – mégha a lendítő erőt csak infláció árán állíthatjuk is elő!
Mert nincs igaza a pénzügyi tanács ama tisztelt tagjának, aki folyton Ausztriára mutogat az infláció elrettentéséül, mert ott az inproduktív kiadások (a tisztviselőfizetések és az élelmezési segítség) túltengése, a szocialista gazdálkodás a főbaj, s még így is problematikus, hogy az inflációs Ausztria a végén nem jár-e jobban?
Morzsákat kérünk csupán a milliárdok idején az ipari munka és termelés számára, ha ezt nem adják meg, beláthatatlan időkig fog tartani a fantasztikus számok kora és nagysokára tér vissza az az idő, amikor tényleg egy koronát ér majd a korona. A milliárdokból morzsákat – a munkának!
