A fogyasztóközönség s a fixfizetésűek mondhatatlan megdöbbenésére és az agráriusok örök dicsőségére elértük a 2700 koronás búzaárat és immár napok kérdése, hogy a kalászdús Magyarország éhező fiai 3000 koronás búzaár után fizessék meg a lisztnek talán 50 koronás árát. Ki felelős ezért? Miért kellett ennek így történni? A gazdák részéről hamarosan megkaphatjuk a választ: a csizma ára is éppúgy emelkedett, mint a búzáé. Így áll elő egy circulus vitiosus, amikorra csizma a kenyeret, a kenyér meg a csizmát okolja a nyomorért.
A magyar kis- és kézműiparosság szolidságát és becsületességét hangsúlyozni és azt a drágaság előidézésének vádjával szemben megvédeni felesleges. A „csizma meséje” azonban olyan szivesen hangoztatott érve az agráriusoknak – akik ezerfajta kedvezést és előnyt élveztek és élveznek ma is például az iparosokkal szemben –, hogy meg kell állnunk itt egy szóra.
A termelés eredményének értékesítésénél egyrészről a termelési költségek, másrészről a termelés folytatásának, illetve az értékesített termék pótlásának költsége jön tekintetbe. Sem az egyik, sem a másik szempontból nem megokolt a búza mai ára, mert, ha a termelési költséget a valuta azóta bekövetkezett esésének megfelelően többszörösen felülértékeljük és a termelés folytatásának biztosítását is a legbőségesebb számvetéssel kalkuláljuk, mindez könnyen kikerül a tisztességes polgári haszonnal együtt 1500-1600 koronás búzaárból. Mondjuk ki nyíltan, ami most a gabonaár körül történik: visszataszító uzsora.
A veszedelem abban rejlik, hogy természetszerűen mindennek ára elsősorban a legfontosabb közszükségleti cikk, a kenyér árához igazodik. S annak aránytalan drágítása maga után vonja mindennek, így a sokat hangoztatott csizmának áremelkedését is. Agrárrészről hangsúlyozzák azt, hogy „még mindig messze vagyunk a világparitástól”. Természetes, hogy a gazda csak akkor termel, ha megkapja terméséért a legkedvezőbb árat, amit csak elérhet, de nem szabad szem elől téveszteni, hogy a külföldi árak abnormis nagyságát egyfelől a jelentkező szükséglet kielégítésének feltétlensége, másrészt az ottani munkabérek megokolttá teszik. Németországban a valutát átszámítva 300 korona, Olaszországban több mint 1500 korona volt a napszámbér. Ez érthetővé teszi az ottani drágább árat, de nem okolja meg azt, hogy agrárország létünkre a nagy tömegek éhezzenek.
Lássuk most az érem másik oldalát, a csizma nagy árát. Igaz, hogy a búza és a csizma értékaránya ugyanaz maradt. Ez természetes, mert minden cikk ára a legfontosabb és állandó szükségletét képező kenyér árához igazodott. A részvények kivételével, ma mindennek ára a békeparitást számítva, ugyanaz maradt a búza árához viszonyítva. A búza és a kenyér árát kell leszállítani, hogy a többi cikk olcsóbb lehessen, mert drága kenyérár mellett minden egyéb cikk ára a nyersanyag és munkabér drágulásán túlnagy lesz.
A csizmának termelési költsége, a drága nyersanyag, amely az ipari termelésnél sokkal jelentősebb tényező, mint a mezőgazdaságban, a nagy munkabér megokoltá teszi a búzavalutától eltekintve is a csizma mai árát, amelyből alig marad tisztességes polgári haszon, de a búzáét nem.
Itt a különbség.
A csizmát készítő iparos és munkás alig keres annyit, hogy a 40 koronás mindennapi kenyerét megszerezhesse s bizonyára ő lesz a legboldogabb, ha visszatér az olcsó búza és az olcsó csizma. De a búza, úgylátszik, nem akarja ezt, hisz csizma csak minden két-három esztendőben kell, de kenyér kell az embereknek mindennap.
