|
Vágó Pál festménye a szegedi árvízről
A szegedi közművelődési palota könyvtára, múzeuma és képtára egyre szaporodik kincsekben. E képtárban foglal majd helyet Vágó Pál festménye is, az „árvizkép”, a hogy a szegediek nevezik, melyet a város annak az emlékére festett, hogy a romba dőlt várost meglátogatta Ő Felsége a komor napok alatt, s kimondotta a magasztos jelszót: „Szeged szebb lesz, mint volt.” A vasúti töltés távirói oszlopától a régi kis sánczpartig látszik Vágó Pál képén a vízbe hanyatlott Szeged. Merre a szem ellát, úszik minden, alig maradt épen nehány épület. A zavaros viz tajtékzik még most is, hullámzó hátán menekülőket emel: aggokat, ifjakat, nőket, gyermekeket vegyest.
Egy roncsokkal boritott magaslaton áll a király, részvéttel nézve szét a bútortörmeléket hordó szennyes áron, melyből a regattisták, s a pontonokat kezelő katonák mentik az emberi életet s a még használható tárgyakat. Ő Felsége mellett ott áll Kreminger prépost, az ősz pap, a régi Szeged egyik tipikus alakja, a prépost mellett Pálffy Ferencz polgármester. Ott láthatók a csoportban Dáni Ferencz, Szeged akkori főispánja, derűs arczú ősz ember, felemelt fővel, mintha a király biztató szavai tükröződnének vissza alakján. A csoportban több szegedi polgárral: Dobó kanonok, Németh püspök, s a hátulsók között Tisza Kálmán, az akkori miniszterelnök. A szárazon maradt magaslat egy részén, - a kép jobb alsó sarka – a menekülők gyűltek ösze, a kik kiszáradt szemmel nézik a pusztulást, hajdani jólétük és boldogságuk tanyáját. Már nem is tudnak sirni, csak bámúlnak révedező tekintetel a messzeségbe.
A hűvös hajnali levegő átjárja a tagjaikat, az asszonynép őszszébb huzza magán a kendőt, s vigyáz a gyermekekre. Azok meg alszanak nyugodt, édes álmot, - mit tudják fölérni gyermekészszel a csapátst? A palánki templom a háttér, a roskadó tetőzetű házakkal, melyek művészileg igazán varázsolják elé a szivszaggató multat. A festmény remekműve egy művészi léleknek. Nemcsak hatalmas tehetség erejével, hanem igaz szeretettel, szívből meritve, alkotva, mintha Vágó Pál maga is ott nőtt volna fel a Tisza-partján s ott élte volna át a sokat szenvedett magyar város pusztulását. Öt éve lesz február 9-én, hogy a város megrendelte Vágónál a képet. A művész akkor még azt hitte, hogy két év alatt elkészűlhet vele, ámde később jött csak rá a feladat nagyságára. Sok időbe telt, a mig hozzá mert kezdeni, addig utazott, keresett, kutatott, tanulmányozta a történetet, a helyzetet, viszonyokat, át meg átgyúrta lelkében megannyiszor a munkát, míg végre 1899. május elsején megtette az első ecsetvonást. De zavartalanúl most sem dolgozhatott szép, de nehéz feladatán. Engedni volt kénytelen Torontálvármegye bizalmának, mely ezredévi banderiuma képét épen ő vele akarta megfestetni. A vármegye műtermet rendezett be számára s miközben a banerium képét festette, megcsinálta az „árvizkép” első nagyobb vázlatát is. Azonban jött a párisi világkiállitás ideje s a hiressé vált huszárképet neki kellett megfesteni. És a kormánybiztosság haladékot kért a várostól: engedjék meg, hogy a művész szünetelhessen félévig a szegedi árvizképpel! Így készült a pompás alkotás sok átalakítással, javítással, míg végre most előttünk áll teljes remek voltában. Vágó Pál nagy művét – mint mondánk – nem csak az igazi művészet fénye aranyozza be, hanem annak a belső szeretetnek kedves,meleg sugarai is, mely őt Szegedhez már régóta, a nagy veszedelem óta köti. Hogy mennyire csüngött szivvel-lélekkel már akkor a derék magyar városon, ép oly szépen, mint jellemzőleg mondta ezt el maga a művész egy felolvasásban, melyet a szegedi Dugonics-Társaság ülésén tartott volt. „1879. év márcziusában München városában éltem. A müncheni művész-akadémián akkor mind az öt világrész ifjúsága képviselve volt, tanuja voltam annak az érdeklődésnek, a melyhez hasonlót még a világ nem látott. Reggeltől estig vártuk a híreket, reggeltől estig ostromlottak külföldi pályatársaink aggódó kérdéseikkel, vagy legtöbb esetben ők hozták a hireket, ők értesültek előbb.
„Napok óta rád gondolunk, most azért jöttünk, hogy tőlünk halld meg a hírt, részvétünket s egyúttal vigaszunkat. Hiszen napok óta készülünk, tervezünk s azonnal megkezdhetjük a gyüjtést, mert a művész-iskolának pénze is van, mint tudod mit is megtakarítottunk 180 márkát az idei farsangi mutatványok jövedelméből. De a te kötelességed lesz az iskolánka megkérni, adjanak ez összegből valamit szegény honfitársaidnak.” A kik látták a romba dőlt Szegedet, melyet pusztulásában Vágó Pál képe oly híven és meghatóan tüntet föl, alig remélhették, hogy oly hamar és oly szép alakban feltámad, mint a hogy ma már szemlélhetjük. Élénk szinekkel irja le Kisteleki Ede ismert iró azt az ép oly meglepő, mint övendetes változást, mely egyszersmind ékesen szóló bizonyossága a szegedi magyar nép rendkívüli erejének, életrevalóságának is. A Tisza árjából – mondja Kisteleki – az egykori, régies Szeged helyett új város kelt ki, megszépülve, megerősbödve. A roskadozó vályogépületek helyén kétemeletes paloták támadtak, a vár rozoga bástyáit az iskolák sorának tornyos épületei pótolják. Ott, hol gyermekkorunkban falábakon tapostunk át a vizivárosi utczai dágványokon, sima aszfalt járdák vezetnek.
A rekettyés, vadbozótos vármegetti szabad tér átváltozott a palotáktól szegett és parkká átalakított Széchenyi-térré, mely a város kellő közepén nyolcz holdat foglal magában, melyben a tűlevelű fák télen is megőrzik zöld lombozatukat, s a virágágyak kora tavasztól késő őszig felváltva nyitják virágaik százféle válfaját.
A nagy tért alig néhány öl hosszú utcza kapcsolja össze a tiszaparti sétánynyal, a melyet a közuti hid Uj-Szeged rózsaligetével köt össze. A hid innenső oldalán a közművelődési palota, nem messze tőle a szinház, a gimnáziumok, felső kereskedelmi és a felsőbb leányiskola, a főreáltanoda, a hátrább keleties tornyocskáival és lapos bádogfedélzetével a városi nagy fürdő, s ismét a vasútak palotája, a tornyos városháza, a fa- és fémipari szakiskola.
Ily keretben halad a két körút, a rövidebb s a hosszabb, gyűrűjével átkötve a Tisza partjainak éjszaki és délibb pontjait. A gyürükön a sugár-útak ágaznak végig. Maguk a szegediek is alig tudtak sokáig megszokni új városukban, s kibékülni a megváltozott viszonyokkal. Mint az olyan ember, a ki megszokott gúnyája helyett palástot volna kénytelen hordani, s lépten-nyomon megbotlanék benne. |