Két bemutató - Három nővés és Az új rokon

A Vígszínház parádés szereposztásban és rendezéssel színre hozta Csehov drámáját. Három moszkvai lány, három tábornok-árva története, ki vidékre kerül, egy helyőrségi városba, ott csöndesen elszárad, kiábrándul, megöregszik. És? Olga tanítónő, aztán igazgatónő. Mása, egy gimnáziumi tanár felesége, beleszeret az őszülő ezredesbe, kit áthelyeznek. Irinának, a postáskisasszonynak párbajban megölik vőlegényét.

És? A katonák, kikkel csókolóztak, gitároztak, ozsonnáztak, elmennek. És? Az élet is elmegy, a fiatalság. Minden elmúlik, változik, semmi sem oldódik meg. És? Az írónak nincs más mondanivalója, sem az, hogy ez helyes, sem az, hogy ez helytelen, semmiféle állítás, vagy tagadás, védelem, vagy vád.

De amíg nézzük a játékot s percek, órák tűnnek tova, hónapokkal, évekkel öregszünk mi, a nézők is és érezzük az időt. Alakok jönnek elénk, emberek, a hősnőktől kezdve a nyolcvanéves dadáig. Versinin ezredes, szegény, kinek két leánya van s egy félbolond, hárpia felesége, Moszkváról emlékezvén, melybe többet nem jut el sem ő, sem a három nővér, így üti meg új, kései szerelmének alap-hangját: "Egy darabig a Német utcában laktam.

A Német utcából a sárga kaszárnyába szoktam menni. Útközben van egy híd és a híd alatt zúg a víz. Ha az ember egyedül bandukol itten, akkor elszomorodik..." Csebutikin, a részeges katonaorvos egy elrontott élet után már csak mozdulatokat tesz, magát gyötri. Vitatkoznak az emberek kicsiségéről.

Erre felkel, hogy jobban lássák. "Nézze, milyen jelentéktelen vagyok én". Tusenbach báró is semmittevő, léha. Nem látja az élet értelmét. Ekképpen érvel: "Esik a hó. Mi ennek az értelme?" Andrej, ki hegedül, sok nyelvet beszél, egyetemi tanárnak készül, meghízik, vidéken reked, tollnok lesz s hosszú keservét a süket hivatalszolgának mondja el, mint egy üres gyónószéknek. "Ha nem hallanál nagyot, bátyuska, akkor nem is beszélnék veled".

Csupa jelkép. Mert az emberek - még az oroszok sem - beszélnek így, a valóságot csak egy nagy költő hazudhatja ilyen tömörnek, ilyen összefogónak, ilyen nagyszerűnek, a legnemesebb realizmus bűvös eszközeivel.

A férfiak nem dolgoznak és boldogtalanok, de a nők dolgoznak és ők is boldogtalanok. Mindenki boldogtalan, az élet nem adhat mást. Cselekmény, ármánykodó fondorlat, külső esemény nem mozgatja a darabot, mégse "novella", mégse "regény"  hanem dráma, melyben egy írói lángelme a legnagyobb erőpróbát vállalta s megmutatta, hogy az érzés biztos kalauz, csalhatatlan építő, mindenütt, még színpadon is. Egy misét láttunk, s templomi áhítattal távozunk a színházból.

Csathó Kálmán a Nemzeti Színház-nak vidéki vígjátékot írt. Igénye más. Egy magyar dzsentri család kúriájára vezet s másik három nővért hoz elénk, Lujzát, Juliskát, Málcsit. Aztán megérkezik az új rokon, a drezdai moziszínésznő, ki ruhájával, cigarettájával, négertáncával kétségbe ejti a nagymamát meg a jó vidékieket s a kis csalódások után visszautazik egy filmrendezővel. Határozott mondanivalót ő sem fogalmaz meg.

De ezt ő nem nélkülözheti. Alakjai csak felületeket tűntetnek fel. Értékelése még vígjáték keretén belül is kicsinyes, általános. Ki hiszi, hogy ennyire felhőtlen ez az idill, melyet csak régi biedermeier lapokból ismerünk s hogy a magyar földön, minden család körében, nem élnek lelkek, legalább egy-kettő?

Mindössze annyit jegyezhetek fel, hogy pár mulatságos figurát vitt színpadra, kiket szeret és ért, beszéltetni is tud, sokszor kedvesen s érzi a magyar környezet varázsát, beszédünk ritmusát. "Egy Valeriani-lány... egy Esztárházy-lány!...""kiáltanak az öreg nénikék s csöndes kávézás közben összevesznek, hogy ki volt szebb, módosabb, fiatalkorában. Ez a jelenet kitűnő. Egészséges írói érzékre vall.