Égi és földi szerelem

Molnár Ferenc drámai költeménye "kiállításos színdarab". A negyedik felvonásban a nehéz kék posztóval kárpitozott szobát homály borítja, és izzóan éles fény esik a fehér ravatalra a magas katafalkon. Lonti hallucinációjában megszólal az angyalok kara, és Molnár a nézőtér számára valóban megszólaltatja a kórust a színfalak mögött. Megjelennek a Betlehemes-gyerekek, életre keltett tarka, kedves mézeskalács-figurák.

Feltárul a toronyszoba széles ablaka, és az előbb még csillagos égből most sűrűn hullanak a szobába a fehér kis hópihék. A kosztüm is széles szerephez jut a hatáskeltés eszközei között. Az első felvonás elején Lonti még boldog kislány: tizenhét éves szívét most dobogtatja meg először a szerelemnek nevezett misztérium. Molnár fehér tenisz-ruhát ad neki, matrózgallérral. A felvonás végén lefogy a mosoly Lonti ajkáról, és szigorú, kemény vonal ül a helyére.

Egy hideg, fagyos kéz szorítja össze a tizenhét éves szívet: a féltékenység keze. A "fiú" Lonti anyjára hajlik, és Lonti anyja nem lép hátra... Ide nem illenék többé a vidám, fehér, szinte fiús ruha, és Molnár gondoskodik arról, hogy Lontit már komoly, kék öltözetben érje ez a nagy lelki megtántorodás: átázva jött haza a tenisztérről Lonti, és anyja parancsára száraz ruhát vesz fel...

A második felvonás elején Lonti az ablaknál áll, virágdiadémmal homlokán, kibontott hajjal, csodálatosan finom báli ruhában, vállán a nagy, fehér angyalszárnyakkal: hiszen az élőképben Lonti volt az angyal. És a tündöklően fehér, virágfüzéres, angyalszárnyas, karcsú lányalakot a hajnali rózsaszín parázsfénye önti el a nyitott ablaknál... Ez olyan fokozás a kosztümben, ahonnan látszólag nem vezet út tovább.

De Molnár megtalálja az új crescendót. A harmadik felvonásban az áll alatt összekötött fekete fejkendőből világít ki Lonti kis, sápadt arca. Fekete fejkendő a virágdiadém helyett. A gazdag báli ruhát perkálblúz váltja fel, a nagy fehér szárnyakat durvaszövésű, barna téli kendő. Az uszály kormányosának felesége öltöztette ki így Lontit, aki most kerül vissza az éjszakai Duna fekete hullámaiból. A rózsaszín fényből elárasztott báli angyalból szürke, kis ázott veréb lett, és a kék "toalett" kontraszthatása megremegteti az egész nézőteret... Molnár Ferenc nagy a kicsinyekben, de nem kicsiny a nagyokban.

Molnár "kiállításos darabja" erős színházi élmény: és még erősebb élménye azoknak, akik - kiállítás nélkül láttuk az "Égi és földi szerelem" egyik házi próbáját, díszletek nélkül, kórus nélkül, életre vált mézeskalács-figurák nélkül, csupasz színpadon, akkor, amikor Lonti ugyanabban az egy kissé kopottas, kissé kinőtt tavalyi ruhában játszotta végig az öt felvonást.

Az ilyen házi próbákon az "effektusok" még nem keltek versenyre a "hatások"-kal. A színpad még hallgatott, csak a költő beszélt: és szavának így volt telibb, tisztább, melegebb csengése. Az "Égi és földi szerelem" egyik-másik jelenetében szinte zavaróan gazdag Molnár Ferenc színpada. A házi próbák szürke hátteréről fénylőbben, mélyebben rajzolódott le a nagy komédiaíró tehetségének nemes felszárnyalása a tragikus ormokra. Az előadás virtuóz hangszerelése kissé beárnyékolja a nagy szólamok tisztaságát.

*

Az élmény és a költészet viszonyának problémájához igen érdekes adalék a Molnár-dráma. A földrengés és az özönvíz nyolc kegyetlen éve megfagyasztotta Molnár Ferenc szeretetét a nemrég még tarka, most szennyel elárasztott világ iránt. A szeretet megfagyott és egyetlen nagy vágy lépett a helyére: menekülni az életből, menekülni oda, ahová nem érnek fel a szennyes hullámok...

A már ezüstös hajú költőnek ez a vágya pedig egy tizenhét éves lánynak angyallá változásában objektiválódott, kis Lonti összetört szerelmének jajszavai szólaltatják meg a másik, nagy elfordulást a szennyes, piszkos világtól. Ez ad széles hátteret, mély perspektívát, szimbolikus jelentőséget az angyalszárnyas, fehér lányalaknak.

Az ilyen metamorfózisok folyamatának szétfejtése szép és finom esztétikai feladat volna. Itt-ott Molnár ad nyomokat annak, aki megpróbálkoznék az elemzéssel. Párizsban szobra van Jeanne d'Arc-nak, páncélos, aranypikkelyes szobra; adjatok rám páncélt, hadd induljak el egymagam harcolni a világ romlottsága ellen: süvölt Lonti hangja fenn, a ravatalon, a koporsóból.

De nyomban megtörik a hang: Én nem vagyok Jeanne d'Arc, én egy pesti kislány vagyok... Lonti csak könnyű angyalszárnyakat tud viselni, nem nehéz, pikkelyes páncélt, úgy amint tehetetlen a megváltozott világ szennyével-piszkával szemben az, aki "derék, komoly, tisztességes". A tehetetlenség érzése lehetett az egyik ok, amiért gyerekszobából alig kinőtt, még nyitott hajú lányalakká személyesült meg az életből menekülés vágya...

*

A dráma: harc, küzdelem emberek közt. De az Égi és földi szerelem merészen félredobja a drámaépítés szokásos szabályait és törvényeit. Júlia erkélye ravatallá változik Molnár Ferencnél, az Égi és földi szerelem Júliája a koporsóból siet le a ravatal lépcsőin Rómeójához, ezzel a szóval ajkán: "Ölelj és hazudj, ölelj és hazudj..." Lonti angyal, de "keserű angyal, fanyar angyal, nem édes angyal, nem zacharin-angyal": és két kis melle közt ott szorongatja a revolvert a bálban is, mialatt vállán szelíden remegnek az angyalszárnyak.

Merész, néha vakmerően merész drámájában Molnár lemond arról, hogy hősnőjével szembeállítsa a "Gegenspieler"-t. Lonti anyja nem vetélytársnője lányának, és csak egyszer, egy pillanatra tűri, hogy a "fiú" föléje hajoljon. A "fiú" pedig egyszerűen a "fiú" és nem lép ki a személytelenségből. Molnár, aki mestere annak, hogy egy-két vonással, két három szóval életre ébressze, egyénivé formálja színpadi alakjait, most megtagadja a "fiú"-tól ezt a néhány vonást, és néhány szót.

A "fiú" csak árnyék, és csak árnyéknak szabad lennie, mert a "fiú" Lonti kísérlete arra, hogy az élet határain belül meneküljön az élet elől a szerelemhez. De az élet határain belül nincsen egy talpalatnyi tiszta hely, az új özönvíznek nincsen Ararát-csúcsa, amely kiemelkednék a szennyes hullámokból, és menekülni csak az élet fölé lehet, vagy le, az élet alá, a sír hűvös nyugalmába.

Ezért nem számít a "fiú", és nem számít a nagy drámai költeményben senki, csupán Lonti, aki a harmadik felvonástól kezdve szinte magányosan áll a színpadon. A többiek mind törpék és jelentéktelenek hozzá mérve, úgy, amint törpékké lettek a fehértógás járókelők a Nikë Apterosz hatalmas márványalakjának lábánál.

Nyitott hajjal, matrózgalléros ruhában, kezében teniszütőt lengetve, fut könnyű lépésekkel a színpadra Lonti, és azután emberfölötti dimenziókra növekszik, hogy egy hajótörött nemzedék életből elkívánkozásának lehessen monumentális szobra. Olyan széles skálát, olyan merész iramot, akkora út befutását, annyi változatot talán soha egy szerep nem követelt még, mint az Égi és földi szerelem Lontija.

A gyereklány friss, üde kacagása üti meg az első akkordot és a gyereklánynak Niobe-szoborrá kell átváltoznia, Niobévé, aki egy egész összeomlott világot sirat. Az ötödik felvonásban pedig a nagy márványalak talapzatára egy könnyű, fehér angyal lép, angyal, túl mindenen, ami élet, túl mindenen, ami fájdalom, túl mindenen, aminek még súlya van.

Egy hangszerrel nem lehet ezt a szerepet játszani, Lonti szerepét nem játszhatja el más, csak az, aki virtuóz a zenekar minden hangszerén. Két év előtt Molnár Ferenc még nem vihette volna budapesti színpadra drámai költeményét...

Másfél esztendeje ért el Darvas Lili a lánygimnáziumból a Magyar Színház deszkáira. "Nagyť"szerepben mutatkozott be és százhússzor játszotta el ez a "nagy" szerepet, amelynek üres keretét neki kellett kitöltenie. Ez kivételes bemutatkozás volt, és kivételes siker, de Darvas Lili akkor a magyar színészet csodagyerekének látszott.

A csodagyerekek végzete pedig az, hogy a hirtelen nekiiramlás után hirtelen megállnak, és soha többé nem tudnak egy lépést előre tenni. Darvas Lili, a tegnap még gimnazistalány a csodagyereknek szinte bántóan teljes vértezetében indult el a színpadon, és azóta minden szerepében - ment felfelé egyre feljebb. Ma pedig húszéves korára a magyar színpad leggazdagabb színésznője.

A Égi és földi szerelem harmadik felvonásában Darvas Lili megtalálta azokat az egészen egyszerű, mélyen emberi, tiszta és meleg hangokat, amelyek idáig Varsányi Irén asszony kiváltságának számítottak.

És a negyedik felvonás azt mutatta, hogy Jászai Mari heroikus vonalának van már örököse, annak a vonalnak, amelyet sok esztendeje Jászai Mari őrzött a magyar színpadon, mint a héroszok nemzedékének egyetlen nagy maradéka... Gyönyörű színészi cselekedet volt a felemelkedés a negyedik felvonás márvány-stílusáig, Niobe-fájdalmáig: és talán még nagyobb színészi cselekedet a szelíd leereszkedés az ötödik felvonás angyal-szavainak tiszta ezüst-csengéséhez. Molnár Ferenc többet követelt Darvas Lilitől, mint amennyit egy színésznétől követelni lehet és Darvas Lili többet adott, mint amennyit Molnár Ferenc követelt tőle.

De természetesen jó az egész előadás is.

Természetesen azért, mert minden intézmény csak egy ember meghosszabbított árnyéka, Emerson szép szava szerint, és ha egy színháznak adatik néha egy kiváltságos színészi ingenium, akkor az eruptív lendületével átfűti, magával ragadja, viszi fel az egész együttest. És természetesen, azért is, mert Molnár Ferencnél gazdagabb fantáziájú, élesebb szemű, biztosabb kezű színpadi rendező ma alig akad. Így azután mindenki megállja helyét az előadásban, de két név idekívánkozik a színlapról, amely az Égi és földi szerelem ensembe-jónak részeseit sorolja fel.

Pécsi Blanka asszony, mint Redempta nővér a betegápoló-apáca fehér főkötője alól fegyelmezetten hűvös, nobilisan nyugodt szavakkal adta meg a szükséges egyensúlyt Lonti extatikus kitöréseihez: és amikor a ravatalos Júlia-szerelem felszakítja Redampta nővér régi sebét, Pécsi Blanka asszony tudott felzokogni úgy, hogy a csak félig eltemetett régi szerelem kísértése nem profanizálta a fehér főkötőt. Körmendy pedig epizódszerepét, az élettől eltaposott életmentőnek néhány szavát a hangsúlytalanság nemes akcentusaival mondta el, olyan hangon, amely felidézte az Éjjeli menedékhely Gorkij-ának legszebb szavát: "volt emberek..."

Feleky Géza