Két művész kiállítása

Aba Novák Vilmos. Új név. Rajzokkal, grafikai művekkel mutatkozott be. Arcképeket, aktokat, tájképeket rajzolt markáns vonalakkal. Duzzadó egészség, túláradó férfias erő fokozza formáinak teltségét. Mintha germán óriások döngő lépéseit hallanók, az az érzésünk. Az expresszionista kuszáltságból olykor heroikus zengéssel tör ki Rembrandt fény-árnyák kontrasztja; klasszikus ősök bevégzettségére eszmélünk, ahogy az ösztövér vonalak zsúfolt csomóiból kibomlik egy-egy erőteljesen hangsúlyozott részlet.

Magánosan álló fái mintha elvarázsolt emberek lennének, a törzsek dudorodásai a has, a mellkas szerkezetének illúzióját adják, az ágak mintha repeső karok lennének, melyek néma ujjongással rajzolják bele önnönmagukat a végtelen térségbe. Önkéntelenül is a barokk mesterek Daphne szobraira és képeire emlékezünk, aminthogy Aba Novák általában barokk érzésű művész, ki keresetlen erotikummal telíti műveit, a romlatlan, el nem kopott energiák tiszta erotikumával.

Scheiber Hugó. A képek feltünedeznek, eltűnnek, elmúlnak, az emlékek elhalványodnak, félresodorja őket a meg nem szűnő sorban előrenyomuló újabb meg újabb képek folyama. Scheiber Hugó képeinek is úgy hiszem, ez lesz a sorsuk, de egy képe - ha érzésem nem csal - túlél jó néhány esztendőt. Lehet, hogy szimbolikus jelentősége vagy talán a koncentráltság, amely létrehozta, menti meg a képek ezreinek sorsától. Egy konflislovat ábrázol ez a kép. Talán furcsa és szokatlan dolog egy konflislóval kapcsolatban a szimbolikus jelentőség emlegetése, de hisz Meunier bányalova is felmagasztosult a művész keze alatt.

Konflislovat ábrázol ez a kép, elnyűtt, groteszk párát, ahogy hallatlan erőfeszítéssel előrelendül, minden izma, ina szinte szétpattan, lába úgyszólván ízekre töredezik, háta hepehupás, feje nagyra nő. A kilátástalan erőlködésnek, s soha nem szakadó teherhordásnak mártíromságát félreérthetetlen jegyek mutatják e sovány gebén. Mindnyájan, ki küzdve küzdjük végig örömtelen napjainkat, eleven szimbólumot látunk e képben és szenvedő testvérünknek érezzük a négylábú kortársat.

Hamis úton haladva, idegen eszközökkel aligha sikerült volna az érzékeltetésnek ez a felfokozása; igaz művész kellett hozzá, elmélyedés, őszinteség és szeretet.

Scheiber Hugó korábbi képei egy felszínesen látó és technikai bravúrokkal hatni kívánó festő ziláltságát, úttalanságát vigasztalan dokumentumokkal mutatták, annál jobban esik az utolsó évek alatt végbement nagy tisztulás konstatálása. Bár még nem takarította el teljesen a múlt minden emlékét, de szilárdan áll a lábán, érezzük, hogy meglelte a helyét, ahonnan biztos éles látással tekint bele a jelenségek forgatagába.

Néha brutális és könnyelmű, de ez is az erők túlcsordulásának a bizonysága. Sokat tud és nem riad vissza a nehezebb problémáktól, sőt keresi a küzdelmet; feladatait a nehezebb oldalukról fogva ragadja meg. Több tájképe, utcarészlete igazolja ezt. Tárgyilagos is tud lenni, a groteszkség nem tartozik a művészet mellőzhetetlen kellékei közé. Nem baj, ha jelentkezik, de mihamar modorossá válhatik.

Bálint Aladár