A halottnak békesség.
A mi dögös szagunk az egyetlen való, erős, hatalmas igazság. Olyan nagy, komor és gőgös igazság, hogy színe előtt álkodva, görnyedten, sandán megállunk méltatlan.
Az élők pedig szentek, mind egy szálig és egyedül fontosak. Ne mondjunk hát nekik - mert nem a halottnak beszélünk, hanem az élőknek - a halott kedvéért, aki messze tűnt a józan jeges végtelenbe - valótlant.
A halottat nem sérti semmi - az élőt minden, ami nem jóhiszemű, ami nem becsületes, ami kertelés, ami kerülgetés, ami nem egyenes és nem tiszta.
*
Dolgozni, tenni, alkotni, Istennel versenyre kelni, elérni, emberi igyekezet.
Az eredmény majdnem mindig, majdnem mindenkinél - semmi. A legjobbaknál, a legnagyobb szívűeknél, a legnagyobb lelkűeknél alig valami ... Ez az alig valami, ez a csekélyke valami a mérhetetlenben, ez a parányi halmocska az irdatlan végtelenben - a valóság, a lét szörnyű sivatagjának e picinyke dombocskája semmi erővel, semmi erőszakkal össze nem hordható. Ez támad. A legnagyobb és legelső emberi jóból - az önzetlenségből, az ügyért, az emberékért való jóhiszemű és tiszta lelkesedés miriád-szemecskéiből tevődik össze. És csak annak a nyomát jelzi valamely időkig, akinek mindig fontosabb volt mindenki más és minden - az ügy - mint ő maga.
*
Kutatni, keresni, tanulni, tudni akarni - önkínzás. A saját tudatlanságunk, értéktelenségünk biztos és rettentő tudata. És amit megtanulunk - mi az? ... Mennyi az? ... Mindez, ha még annyi is, másodrendű érték. Az eredetiség, amely belőlünk, emberekből egyénenként előcsillan, ha még olyan kevés is, több mint mind az a sok, ami a másoké - együttvéve.
Ami belőlük fakadt, az a miénk. Önmagunkból eredő, tehát eredeti és elsőrangú érték.
*
Nézni és látni - kétféle az. Nézni mindnyájan nézünk. Látni csak keveseknek adatott. Aki nemcsak néz, de lát is, az okul és javul és szégyenli magát idővel, gőgje múlik és emberré szelídül. Aki elraktározta, megrögzítette magában a látottakat, az elő tudja mutatni azt, ha az alkalom kínálja magát és dicsérni, simogatni, szeretni, vádolni, gúnyolni, nevetni, gyógyítani, tanítani tud vele.
Tanítani csak az tud mit, csak az taníthat, aki jó és önzetlen, akinek mindenki és minden fontosabb mint ő maga, akinek szent az ügy és szent minden ember, akiből bőven buzog az eredetiség, aki megnézett és meg is látott sokat, aki elraktározta magában a látottakat, aki meg tudja mutatni, amin a szeme, lelke hízott vagy elszörnyedt, aki dicsérni, örülni, szeretni, vádolni és gyógyítani tud.
Mert hát a színész tanító.
Szegény emberek, a boldogok, a lelki szegények, a hívők tanítója, öröme és vigasztalása. Nem illik hát és nem szabad hazudnia.
Aki pedig nem tudja mire tanítson - akaratlanul hazudni kénytelen.
Színházba járnak a fiatalok, a gyerekek is. A jövendő. Előttük ne nyissa szólásra a száját senki, aki önmagáért kiáltoz, aki címért, rangért énekel! A fiatalok ..., a gyerekek. Az övék kell legyen, értük kell legyen minden. Övék a földnek gyümölcse, az élet, bércek érce, tehenek borja és nekik elljék a ménes száguldó csikókat. Értük a munkánk, műhely, gyár és kereskedelem. Könyvek, iskolák, képek, szobrok. Művészet, zene és értük, nekik a színház.
A tanító vállán pedig a teher, a felelősség terhe.
Aki pedig nem terhes a felelősséggel, ne szóljon az.
*
Oh színészet! - Dajkáló, szemet nyitogató, agyat-szívet, lelket tisztító, bátorító, lelkesítő, ríkató, vigasztaló, felderítő, békítő szent Művészet!
Oh színészet! - Ember mivoltunk véres szűrője. -
Testtel szolgálni téged nagyobb kéj, mint asszonyt ölelni!
Oh színészet! - Lángszívű költők arany orgonája. - Igaz tiszta síp lenni Te benned mennyei gyönyör!
De hamisan szólni káromlás.
Káromlása az isteni Szépnek.
*
A halottnak békesség.
Az élőknek igazság, becsületes őszinteség.
Mindenkinek a magáé.
A halottnak is:
Övé volt a munkakedv. Tisztelet érte.
Övé volt a szorgalom. Tisztelet érte.
Övé volt az igyekezet. Tisztelet érte.
Övé volt a kitartás. Tisztelet érte.
És övé volt a vágy a Szépet szolgálni. S ez egymaga oly erény e mai csúf világban, hogy méltán illeti érte hódolat.
Budapest, 1922. október 8.
