|
Gulácsy Lajos
(Az Ernst-múzeum kiállítása.)
Egyszerűen az irodalom birodalmába utalták át, mint olyant, kinek hazája nem a látható képzetek világa, hanem az elvont érzéseké és gondolatoké. Szegény Gulácsy rosszkor is jött a világra, olyan korszakban, amely semmi iránt sem érdeklődött, csak a valóság iránt, s amelynek főtörekvése az Ťigazságť volt, a festői jelenségeknek könyörtelen hűséggel való megábrázolása. Abban a korszakban a művészek semmitől sem borzadtak úgy, mint a megbélyegző "irodalmi" jelzőtől.
A festői pozitívizmusnak abban a korszakában milyen árván kellett ődöngenie az olyan művészeknek, akit ez a világ minden látnivalójával sem érdekelt, aki félig behunyt szemmel járt-kelt városaiban és utcáin, s a szeménél inkább egyéb érzékeivel, fülével, a szaglásával szívta magába az elmúlt korok levegőjét. Nem véletlenség, hogy annyi volt az íróbarátja.
Azok benne tulajdon álmaik, furcsa és torz hangulataik megérzékítőjét szerették. A festő-poétát, aki ó városokba vándorolt el, hogy azok levegőjével mint narkotikummal ringattassa magát álmodozásba, vissza a messzi múltba, különös emberek különös életébe.
Nem egy művén szinte követhetni keletkezésének vonalát és rajta képzeletének az útját. Az elején mint elindító valami irodalmi emléke húzódik meg, valami olvasmányáé, amely megérzékítésre kívánkozott ki belőle. De még gyakrabban valami vágyódása, valami olyan érzése, amelyet végigélnie nem volt módjában s amely azért mint álomkép jelent meg tudatában. Vágyódása elvágyódás volt ebből a világból, amelynek formái és színei durváknak tetszettek neki.
Elvágyódás olyan világba, ahol semmi sem nagyon megfogható s amelyben még az öröm is finom ködben füstölög. Nakonxipánnak hívta álmai országát, és mennél előbbre haladt elméjében a felosztás munkája, annál konkrétabb alakot kapott benne ez a fantasztikus képzete. Mint minden teljesületlen vágyódásnak, az övének is a szomorúság a kísérő zenéje. Élete, művészete, benne a játszadozása és a komoly akarása, vidám és komor színessége, minden csupa szomorúság. Hogyan érzékült meg művészetében ez a sokféle fájdalomban játszó lélek? Csak kevés olyan művet sikerült alkotnia, mely azt az érzést, amelyből származott, hiánytalanul láthatóvá tenné. Legtöbb képén a mesterségbeli ügyefogyottság az előadás raffineriájával valami megható egységbe vegyült. Az ecset és a festék jóformán csak arra való neki, hogy a rajz hiányosságait eltakarja. Leginkább olyan munkáin van ez így, melyeket a természettel szembefordulva készített. A valóság önmaga mivoltával nem érdekli.
A szép tájék vagy szép emberi arc oly módon hat reá, hogy bizonyos emlékeit vagy bizonyos vágyódásait fölébreszti. S abban a percben minden érdeklődésével álombeli képzeteit követi. Ez magyarázza azt, hogy például arcképei annyira élettelenek és hamisak. Viszont megfestett vízióin a mesterségbeli tökéletlenség föl se tűnik, annyira megfogja és viszi magával a szemet a művészi érzés ereje.
Színei az ingoványnak estalkonyon fölszálló színes párázatára emlékeztetnek, mint ahogy képzelete is azokat a betegesen fantasztikus virágokat juttatja az ember eszébe, melyek a feloszlás talajában vannak otthon. Az enyészet nehéz illata fekszi meg művészetét. De ez és egyéb tulajdonságai ösztönös sajátságai Gulácsy művészetének.
Azért hat az olyan őszintének és azért olyan meggyőző. Az Isten olyannak teremtette: fájós szívűnek, érzékenynek, zajtól, hangosságtól irtózónak, a fonnyadt színek és illatok kedvelőjének. Nem tehet róla, és másmilyen nem lehet. Olyannak kell elfogadni amilyen, vagy el kell fordulni tőle.
Elek Artúr |