Dekadens-e vagy sem? Ki tudja!
Valaki, akiről ezúttal szó van, épp úgy mint más kétlábú lény, jár-kel, keresi helyét, ecsetet fog a kezébe és fest, ha nem is úgy mint Balló vagy Karlovszky, de felismerhető, jól megfogalmazott, elfogadható leírását adja a világkép belső tükröződésének. Ez csak nem hanyatlás!
A festőnek lehetnek furcsa hajlamai, talán beteg is vagy terhelt. Én tudom, tudod te is, de Londonban, ahol kiállít, Rómában, Torinóban, ahol szintén kiállított, nem tudják; ott csak a képet nézik, tetszik vagy nem tetszik és nem mondják rá, hogy dekadens.
Gulácsy lehet, hogy személyében dekadens volt, a művészete se röghöz tapadt, bárki által megmarkolható, kilogrammal megmérhető naturalista művészet, de a vérség öröklött terhe, kedvezőbb életkörülmények között talán enyhült vagy talán végképp elmaradt volna rendezett anyagiak mellett, egyenletes életmenet szabályozó ütemében a művész testi-lelki konstrukciója nyilván nem romlott volna le annyira, mint ahogy az örökös kenyérgondok, a napról-napra megújuló embert őrlő küzdelem közepette leromlott. Idegéletében bizonyára lettek volna akkor is zökkenők, de nem annyira végzetesek, hogy rá kelljen zárni az ideggyógyintézet kapuját.
Ő elmerült, de művei épen, egységesen mutatják a teremtő akarat elaszticitását és azt az átfogó erőt, mely a jelenségek kaotikus tömegéből csalhatatlanul ki tudja oldani a művész önnönkiépítéséhez szükséges elemeket.
Tekintsünk el a művész utolsó képeitől, amelyek az összeomlást megelőző görcsös kapkodás, a felborulás rémületének termékei. Gulácsy a témák kiválasztásában talán nem helyezett súlyt a közvetlen és festői átélésre és a kifejezés eszközeiben kissé rafinált - naivul rafinált - volt is, azért művészetét még nem lehet hanyatló művészetnek nevezni.
Általában kissé revízió alá kellene venni ezt a fogalmat. Gulácsy művészete nem volt immorális, nem merevítette meg egy tartalmát veszített formalizmus és ha az alapépítményét meg is lazították az oda nem tartozó irodalmi mozzanatok, a kész eredményekben a vérbeli festő ízlése és logikája jelentkezett.
Lehel Ferenc egy kevéssé használatos jelzővel illeti Gulácsy művészetét. ŤSkizofréniásť, azt mondja róla. Ha jól értem, az agy bomlására céloz e szóval. De azzal vigasztalja, hogy az elmúlt és a mostani évszázad minden valamire való kezdeményező és alkotó művésze, így Wagner, Manet, Delacroix, Ibsen és még annyian, egytől egyig skizofréniás teremtések voltak.
Így már rendben van! Az emberiség minden valamire való tagja Homerostól Strauss Rikárdig menthetetlenül beteg. Ha ez igaz, akkor éppen ez a betegség normális, ez a lelkialkat emberileg tipikus és ami az ellenkezője ennek, a vaskos érzéktelenség, a reagáló szervek tökéletlensége, az a kóros állapot. Tehát egyek vagyunk Lehel Ferenccel.
*
Lehel Ferenc nagyon érdekes könyvet írt Gulácsy Lajosról. Éles és tiszta reliefbe metszette e boldogtalan festőművész alakját. Az alkotóművész kissé elhalványodott a fogalmazásában, annál elevenebb, igazabb, a környezetébe illesztett, a maga zegzugos útját járó küzdő, szenvedő ember rajza. Sokfelől szedte össze adatait, különböző látószögből vette szemügyre alakját és sikerült is azt teljesen plasztikussá tennie.
A környezetrajz, bár sok oda nem tartozó mozzanat tarkítja, érdekes és megkapó, az alakok jellemzése erőteljes. Az adatok egybegyűjtését Lehel Ferenc a vérbeli kutatók lendületével és fantáziájával végezte, sok oly jelenségről, megtörtént eseményről számolt be, melyről az események szenvedő hősein kívül alig tudott valaki, még a legközelebbi hozzátartozóik sem. Néhány fejezete bizonyára nem viszi közelebb az olvasót a művész megértéséhez, de - olvasmánynak elsőrangú.
Teljesen helytálló Lehel Ferencnek az a megállapítása, hogy Gulácsy nem volt praeraffaelita. A tunya skatulyázó módszer, a kritikusok egy részének tudatlansága és nem utolsó sorban a nagyképűség ragasztotta Gulácsy művészetére ezt a vignettát. Ha valaki életében egyetlen praeraffaelita-képet látott, vagy csak a reprodukcióját megtekintette figyelmesen, ép érzékkel ilyesmit nem állíthat. Még az érzelmi közösség sem tételezhető fel, a természetet megfordított látcsövön szemlélő angol apostolok és Gulácsy között, a technikáról, a célok azonosságáról ne is beszéljünk.
Lehel Ferenc általában helyesen fogta fel és látta meg Gulácsy személyét, munkásságának nívóbeli felmérése ellen is alig emelhető kifogás, de az a módszer mégsem helyes, (amint Csontváry Kosztka Tivadarnál is megtette), hogy a művészt magát, a pályáját, a céljait és eredményeit egybemarkolva maga alá gyűrje szószéknek, ahonnan hivatottan vagy hívatlanul, de harsogó hangon elprédikálja a múlt és jelen bűneit, elkárhozott nemzedékünk magára eszmélésének kilátástalanságát. E művészetpatológiai kutató módszer demonstrálására egyébként is kevés művész alkalmas. Nem tudom, mihez fogna Lehel Ferenc, ha teszem fel Barabás Miklóssal kellene neki a művészet beteges hanyatlását szemléletessé tenni.
*
Gulácsyt több mint húsz esztendeje ismerem. Még művésznövendék volt, mikor először láttam őt az utcán. Himlőhelyes torz arca, tőben is széles orra, elrajzolt vastag ajka, hosszú haja, keshedt felleghajtó köpenyege maga volt a reménytelenség. Szomorú, megtört embernek látszott már akkor is, a szegénység fojtogató nyomása görnyesztette. 1902-ben a Nemzeti Múzeum képtára kiakasztotta Gulácsy Lajos képét, melyet ő maga ajándékozott a múzeumnak.
Ez nagy tisztesség volt és növelte is a fiatal művész tekintélyét - előttünk, de a nagyközönség számára ezután is és mindvégig idegen maradt. 1907-ben a kígyótéri ŤMűhelyť boltjában Márffy Ödönnel együtt kiállítást rendezett. Soha akkora ellentétet, mint e két művész, Márffy maga volt az optimizmus; képein kicsattanó tüzes színek sziporkáztak, Gulácsy képeit fájdalmas ború tette fátyolossá, Márffy a foghatóságot, a realitást vitte bele művészetébe, a párizsi Szajnapart napsütéses színpompáját, hajók, házak, utcák eleven ritmusát, Gulácsy valami magaszőtte álomvilágba gubózta be magát, ő bévülről kifelé épített, a házak, kertek, tájak számára nem jelentettek realitásokat, hanem csupán eszközöket, kellékeket, melyeket kedve szerint illesztett egymás mellé, hogy vizíóinak, lírikus elképzeléseinek megfelelő formát adjon.
Bizonyos önkényesség nyilatkozott meg abban, ahogy a nyers motívumokat át meg átgyúrta, társította és kompozíciós rendszerébe beleillesztette, ámde kifinomult, biztos festői érzése az önkényességet szabályozta, megfékezte és megóvta őt attól, hogy ízléstelenné váljék.
1912-ben Rónai Dénes műtermében rendezett kiállítást. Borús, esős nap volt, mikor e kiállítást megtekintettem. A fénytelen ólmos atmoszférában idegtépő, nyugtalanító szomorúsággal fonódtak egybe Gulácsy álomfigurái. Nem tartozik rám, hogy milyen elméletekkel szedik szét ezt a művészetet, a mesterségbeli részt illető megállapítások, a rajzbeli korrektségre, a színharmóniák szokatlanságára vonatkozó megjegyzéseket is éppen hogy tudomásul veszem.
Annyi bizonyos, hogy a szemlélőt, ha csak nincs bepólyázva ostoba és felesleges esztétikai áligazságok, harmadkézből kapott nagyképűségek kötelékeibe, magával ragadja ez az őserejű művészet; elképzeléseinek határait kitágítja, baráti hangon szól hozzá, legbelsőbb érzéseivel korrespondál, ugyan hány művész dicsekedhetik el mindezekkel!
Ebben a művészetben az ábrázolt tárgyak fizikai jelenvalósága, az optikai konstatálás háttérbe szorul, viszont az alkotó, új értékeket termelő ember lelkisége teljes fénnyel süt át a vászonra rögzített jelenségek anyagi összetettségén. A lelki tartalomnak ez az átszüremlése nem ad mindig derűs képzeteket, sőt gyakran, nagyon gyakran borzongató foszforeszkálással jelentkezik, hisz a művész szenved, küszködik, a gyötrelmes órák, napok fájdalma ott sajog a barna, borús vásznakon. Nem is lehet másképpen.
Körülbelül öt esztendeje nem láttam Gulácsyt. A Rigó utcai egyszobás lakás immár emlékké foszlott széjjel. Özvegy édesanyja is itt hagyta egyetlen fiát, itt hagyott mindent. A barátok, kik körülvették Gulácsyt, elszéledtek. Némelyikük beérkezett, mások keservesen küzdenek, Csáktornyainak már pontot raktak életére mulatós barátai, Sartori Silvio valahol Velencében másolja az amerikaiaknak a zenélő angyalkölyköket, ki erre, ki arra futott.
Hogy a mulatságaikban már észrevevődött a beteges, bolondos egzaltáltság, és hogy Gulácsynak itt is különös szerepe lett volna? Nem igaz! E mulatságok nagyon ártatlan, szinte gyerekesen ártatlan összejövetelek voltak és egyáltalában nem Gulácsy játszotta a primet. Ezeknek az összejöveteleknek nem lehet, de nem is szabad túlzott jelentőséget tulajdonítani.
Mit mondjak még? Gulácsy összeroppant. Nagyon sokan összeroppannak. A művészetben minden tovább megy a maga útján. Szegény Gulácsy!
*
Azért nagyon örülök Lehel Ferenc izgalmasan érdekes, pompásan megírt Gulácsy monográfiájának.
Bálint András
