|
A művészet agóniája és reinkarnácója
Hevesy Iván tanulmánya vagy - ahogy ő nevezi - "propagandafüzete" végletek között mozog s külső, általános hatását, melyet a különböző hitet valló írókra és művészekre szinte egyetemesen gyakorolt, mindenekelőtt ezzel magyarázom.
Másrészt a könyv nagymértékben optimista is: egy merőben új, soha nem létezett művészet jövetelét jósolja, mely a régi roncsait sem tartja meg és építésében, világfelfogásában annyira különböző mindentől, hogy teleaggathatjuk ábrándokkal, mert a tanulmányíró éppen azt az erkölcsi közösséget, lelki tartalmat ígéri, melyet a mai művészet nélkülöz és stíl-ravaszkodással pótol. Azok, kik semmit sem alkottak eddig, nyugodtan képzelhetik magukat a még ki nem alakult, ködben lévő társadalom művészeinek és előfutárainak.
Az előbbiek védenek egy rendet, melyet oly gonosznak és gyarlónak tartanak, mint az ember alaptermészetét, de pesszimista voltukban nem tagadják meg, mert jobbat nem adhatnak helyette, az utóbbiak ellenben optimizmusukban készek a leszámolásra és egy új rendet hirdetnek, melyet olyan jónak álmodnak, mint ahogy az embert szeretnék látni. Konzervatív is, forradalmár is azt hirdeti: vége a régi világnak. A forradalmár azonban hozzáteszi: kezdődik az új világ.
A formát lehetetlen tovább szivattyúzni, mert nincs benne semmi erkölcsi tartalom. Valaha ez a forma erős, élettől duzzadó volt, de akkor egy fölfelé törő társadalom, a keresztény művészi rend erejét hordozta, mely azonban kiélte magát, akár a görög-római műveltség, s a formából zörgő váz lett, mely mögött nincs többé az emberek életét szabályozó erkölcsi parancs, játék vált belőle, mint minden lejárt műveltségből. Ezért csak esztétikai és nem erkölcsi követelményeknek hódol.
A füzet szerzője szerint pedig minden virágzó társadalom művészete elsősorban propaganda-művészet, mely csak a mondanivalóval törődik s például a primitív keresztény festők is azért nem tanulták meg a formát, mert akkor még nem érezték fontosnak a külső ábrázolást a belső, vallásos közölnivalójuk mellett, csak annyiban, hogy hathassanak a nézőkre. Érvelése rábeszélő. Ha tovább követem ezen a nyomon, megállapíthatom, hogy a keresztény művészet, mely a világnak a pogány művészettel szemben az egyéniség megváltó fogalmát adta, ma már csak az egyénieskedés korcs játékát nyújtja a legújabb irányokban, a futurizmusban, expresszionizmusban és dadaizmusban, minden alkotóerő nélkül.
Hogy csak az irodalmat vegyük szemügyre, feltűnő ebben az óriási pusztulásban az a részlet-jelenség, hogy a tíz-húsz évvel ezelőtt vezető európai nemzedék, mely valaha világszerte maradandó értéket adott és testileg még nincs elvénhedve, a tömegmozgalmak kezdetével, mely 1914-re, a háború kitörésének időpontjára tehető, hirtelen, mintegy megbeszélésszerűen elnémult s azóta hallgat, mint akinek mondanivalója elapadt, művészi formája idejét múlta s egyéni hajlandóságával mindenesetre félszegül mozog az új időben.
Maeterlinck-et olyan hűs irodalomtörténeti távolból tudom már szemlélni, mint Klopfstock-ot. Nem egy közülük kétségbeesett kísérletet tett, hogy folytassa, amit megkezdett, eredménytelenül.
Egyesek megtagadták eddigi elveiket, például föladták a kötött formát, de aztán, a nem nekik való szabadvers lazaságából riadtan menekültek vissza a régibe, mely szintén elvesztette a rájuk ható varázserejét. Érdekes lenne egyénenként, egy-egy európai kiválóság példáján tanulmányozni, micsoda "stílkeresések", helyesebben stíl-kapkodások folytak az utóbbi időben a szimbolizmusból vissza a neoklasszicizmusig, aztán vissza a barokkig és rokokóig és megint a naturalizmusig. Ez az óriási bizonytalanság jele. Napjainknak még "divatja" sincs, a szó legalantasabb értelmében sem.
A felszínen néhány hóbort lebeg, az irányok iránya, minden művészi elv torzképe, kaján kigúnyolása. "Divatos" író sincsen. Ha arra a lázra gondolunk, mely a XX. század elején Ibsent vette körül, ki a sajátos formanyelvével a színházak százait tartotta bűvöletben s legalább a felsőbb tízezreket egyesítette egy templomban és ha keressük ennek a mását, nem találunk semmit. Ki ma mindnyájunk kritikusa, regényírója, drámaköltője?
Ez a bálványhíjas kor ideig-óráig Romain Rolland-t ültette trónusra, békeszózata miatt, a háborús szenvedések visszahatásául, aztán mindennek betetőzéséül egy bengáli nyelven író távoli költőért kezdtek lelkesedni a széplelkek, Rabindranath Tagore-ért, akit a piori nem olvashattak eredetiben, szóval ellenőrizhetetlen rajongásuk olyan tettet művelt, mintha az egynyelvű franciák máról-holnapra Arany Jánost kezdenék bálványozni, akit sohase ismerhetnek meg fordításokból.
Ma már ezerkönyvű emberek élnek, kik egyetlen könyvben, egyetlen tanításban sem hisznek. Csakugyan ijedelmes eredményre jutnánk, hogyha találomra megállítanánk egy embert az utcán s elemeznénk, miben hisz. Mit akar, milyen összefüggésben van élettel, halállal, embertársaival stb.
Bizonyos, hogy főúrnál, polgárnál, munkásnál csak szürke kétséget találnánk. Mindenütt a bomlás mutatkozik. Az embereknek, a tömegeknek épp ezért nincs, nem lehet hatalmas ívű, egybefogó művészetük, csak az osztályoknak és az osztályművészet akár polgári, akár szocialista, épp oly felemás és széthulló. Mint az a művészet, melyet csak a szellemi kiváltságosak érthetnek, néhány százan vagy ezren, bizonyos esztétikai tanulmányok alapján.
A görög embernek azonban nem kellett tanulnia a classica philologia-t s a középkorinak a scolastica-t, hiszen a levegőben, a vérében volt, egy közös életakarat és műveltség bűvös köre vette körül. Micsoda ez ma?
Sajnos nem tudunk rá felelni. A görög-római műveltség utolsó korában, a latin hanyatlás idején éltek ilyen művészek, kik mindent megértettek és gúnyoltak s szegények, boldogtalan elszigeteltségükben ugyancsak megalkották az elefántcsonttornyot, kénytelenségből, mert már nem hittek az istenekben, kik szabályozták az ember és ember közötti viszonyt s nem tudtak kapcsolódni a tömeggel, az olvasókkal.
Horatius, a puha latin, a hősiesség csúfolója már városi liberális lélek, kedves vásott istentelen, leplezett, legnagyobb fájdalmát énekelhette, mikor kimondta: odi profanum vulgus. Vergilius, a vallásos hitrege-alkotó, bezzeg nem gyűlölte a közönséget és nem érezte közönségesnek. A kései latin költök a kereszténység századában pedig egyenesen XIX. és XX. század képét idézik.
Seneca, kit elfogulatlansága és könnyű, ideges stílje miatt úgy olvasunk, mint a mai írókat, egy régi Anatole France-ot, szinte kortársunk. Waltz róla szóló könyvében így jellemzi őt: "az antik impresszionista". Martialis, a rövidlélegzetü, kaján tréfamester sokszor Peter Altenberg-et hozza eszembe, Petronius pedig, a széplélek, ki már csak lát és nem gondolkozik, a rothadás szivárvány színeit bámulja és nem ítél, Oscar Wilde mása. Dráma akkor nem volt, akár ma, dirib-darab sikamlós jeleneteken mulatott a hitetlen kor, az ókori kabarén. (Friedbaendeer: Sittengeschichte.)
Szerinte ez a műveltség már a XIII-XV. században megingott, mikor a nemzetközi pápai hatalmat kikezdték a nemzeti hitújítási mozgalmak, és a klasszikus reneszánsz, mely a holt görög-római világot igyekezett feltámasztani, már az új műveltség gyengülését jelzi, "stíl-keresésť"volt, ami mindig egy műveltség megrokkanásáról tesz vallomást.
Részletekben tehetnék kifogásokat és fölsorakoztathatnék néhány ellenérvet is, de fejtegetése annyira meggyőző, hogy el kell ismernem a tudományos föltételekhez és általánosításhoz való jogát s nem akarom megbontani szemléletének egységét. "A művészet reinkarnációja" című fejezetében az új művészet kialakulásának lehetőségével és körülményeivel foglalkozik, mely majd ismét egységessé, vallásossá teszi a tömeget.
Hogy mi lesz ez a vallás, arról nem ad számot. Úgy képzeli, hogy az új festészet a plakáton alakul ki, az új irodalom az újságban, hol "nem a költemények válnak rossz vezércikkekké, hanem a vezércikkekből válnak jó költemények", a dráma, az embereket összefogó új tragédia pedig a moziban. Ezek a jóslatok, melyek jobbára külsőségekre, a művészet eszközeire vonatkoznak s ezért meglehetősen felelőtlenek.
Lehet, hogy így lesz, de az is lehet, hogy nem így lesz. A mai zűrzavarban, ebben a talán egy-két évszázados haldoklási folyamatban egyelőre nem látjuk az új világrend irányát, még körvonalait sem s hiába idéz a szerző jelmondatokat a jövő művészet példájául, ezeket mi, kik a régi világban gyökereztünk, éppoly kevéssé érthetjük meg, mint ahogy a művelt "arbiter elegantiarumť" értetlenül olvasta volna Szent Bernát himnuszát a felfeszített Krisztushoz s közönyösen szemlélte volna az első keresztény műremekeket. Ezen a téren nem tudom őt követni.
Kosztolányi Dezső |