Ebben a kis történetben - amely nem is történet, mert hisz éppen azt a könnyes fölujjongást szeretné megéreztetni, amikor a háború sodrából egy időre partra verődünk - nem esik szó véres kalandokról. Ártatlan epizód a háború két komor fölvonása között. Az isakówi tragédia (1916. július) után lehullott a függöny, és a román háború drámája még nem kezdődött meg.
Áthelyeztek. Nem szomorított el, hogy meg kell válnom az ezredtől, amellyel két örömökkel tarkázott esztendőt küszködtem át. Pedig éreztem, hogy ez a búcsú örök időkre szól. Tudtam jól, hogy új ellenség és új - parancsnokok várnak rám.
Olyan érzés lepett meg, mint a kivándorlót, akinek a honszerelme kesernyésre vált, s bár sejti jól, hogy odaát sem lesz jobb: örül az útnak, amely a régi nyomorúságból az újba vezet. Amíg a nagy vízen úszik a hajója - él a pillanatnak.
Kozák nyergem táskáit teletömtem a Badeni kastélyból zsákmányolt angol könyvekkel. Kapitányom és én lopva követtük előre küldött lovainkat. Mi sem védett az ellenség szeme elől a napfényes, érlelő, nyári reggelen. A mező telidestele hintve keresztekkel. Jól fizetett az élet a muszka aratónak, hogy annyi keresztet takarított be...
Két hete heverő paripáink gyanútlanul iramodtak velünk az akácokkal szegélyezett úton. Ahogy a magaslat szélén tovaügettünk, a szabadság forró öröme csapta meg a szívemet. Zsebünkben az áthelyező parancs - búcsút intettünk a Dnyeszter-toroknak és a Dnyeszteren túlról leselkedő minden oroszoknak.
Balra alattunk csillogott az erdők és rétek között kanyargó folyó, jobbról fölbukkant a tágas völgyön át még egyszer a Koropiec apró házai közül fejét fölemelő kastély kupolája. A ragyogó napsugaras tájkép éles körvonalakban metszette bele magát - emlékezetembe.
Felkaptatva a tetőre, elnyelt bennünket az erdő. Ott húzódtak meg az erdő mélyén az ezredparancsnokság kunyhói a lejtő meredekségének oltalmában. Talán irigykedve néztem volna el a barátságos erdei lakásokat, ha nem fűt a gondolat, hogy még az este - Stanislau fogja feledtetni velem a háborús nyomorúság minden szívszaggató fényűzését. Hogy Stanislau is csak ilyen fényűzés, eszembe se jutott!
Régóta nem lakmároztunk már ilyen szívdobogtató nyugtalansággal. De a nyugtalanságot nem a fejünk fölött még mindig elsivító gránátok és shrapnelek okozták, hanem a - Város közelsége.
Hatalmas nádasok mellett haladtunk el. Az ágyúgolyók elmaradoztak. Átdübörögtünk a nizniówi Dnyeszter hídon. A városka főutcáján német katonák.
Egyik csoportjuk vacsoráért ment, egy másik éppen lekanyarodott a Dnyeszter mellé, hogy fölváltsa a folyóban lubickoló vidám társaságot. A házak előtt ünneplőbe öltözött zsidóasszonyok üldögéltek és öreges képű kócos gyerekek játszották nemzetközi játékaikat.
Beborult az ég: nagy cseppekben megeredt az eső. Mint ahogy az első fegyverek elcsattanását követi az egyre sűrűbbre váló puskaropogás és az ágyúk dördülése, úgy fejlett ki szemünk előtt a nagyszerű égiháború. A szélrohamok zúgó csattogása és a ferdén lezuhogó langyos eső pergő robaja beleveszett a mennydörgés mindent túlharsogó szavába.
Sapkámat zsebre gyűrtem, hadd verjen az eső, hajam összecsapzott, arcomon zuhany módjára ömlött le a zápor - valósággal megfürödtem benne. Hiába szedte össze a természet minden komorságát, úgy éreztem, az én lobogó kedvem viszi, ragadja kocsinkat előre, erdőn, mezőn, zivataron, fergetegen át... Repüljetek ti szilaj paripák!... Az Élet vár.
Az út mentén, az erdők aljában óriási kocsitáborok áztak az esőben. Falvakon száguldottunk keresztül. Lányok, asszonyok mezítláb - vállukon a kapa - kacéran összefogott szoknyában jöttek szembe velünk. Az udvarokról is ki-kiperdült egy-egy lány, fürgén szökdelt keresztül a falu utcáján támadt folyókákon, hogy eltűnjék ismét egy másik kapuban.
Alkonyodott. De az ég felhősátora mintha kezdett volna széjjelszakadozni és mi egyre beljebb rohannánk a derületbe. Még ömlött a zápor, de a város felől már rózsállott az ég. Erdei tisztások, kertek, tanyák maradoztak el, a házak egyre sűrűbben sorakoztak, az országútja népesebbre vált. Még egy iramodás, túl vagyunk a sorompón. Itt már másképp zörög a kocsi, a lovak patkója élesebben dobog, a kattogó kerekeket magasra hajítják az út gödrei.
Ez már a város, az áhított, a kápráztató Város. Fehérruhás, tündéri nők, szőke fejek bukkannak fel. Kíváncsi szemek simogató pillantása követ jóakarón: "igen, tudjuk, ti a háborúból jöttök és most minden olyan szép..."
*
Öreg este lett, mire az Austria-szálló kapujában kiugrottunk kocsinkból. Lemosva magunkról a nyakunkba szakadt özönvizet, türelmetlenül kapkodtuk megint magunkra esőszagú súlyos ruháinkat. A zene már elhallgatott, amikor furcsa kábulattal beléptünk a zajgó terembe, ahol márványasztalok körül rendjelektől tündöklő tiszt urak, tábori lelkészek és nélkülözhetetlen polgárok üldögéltek illatos finom úri hölgyeikkel. Arcukon a bátorságos élet biztonsága, elegáns és ah! száraz ruháik mit sem árultak el a város határain dúló viharokról.
Egy pillanatra belém markolt még egyszer a háború fojtogató nyomora, hogy azután fáradtságot, szorongást erőszakosan messze hajítsak magamtól... A tegnap ködfátyolán keresztül meleg fénnyel ragyogott fel a visszavarázsolt Múlt: színek, szabadság, szépség sajgó emléke - az én igazi életem...
Boldog voltam-e ebben a mámoros órában? - kérdem magamtól ma, a hadifogság ötödik hónapjában. Ha a boldogság a fájdalmaktól való szabadulás: bizonyára nem. A léghajó is felszökken a magasba, ha terhétől megszabadul, de nem szállhat el a kéklő egekbe, levonja valami, ide szegezi a földhöz. Ha elszakadhatna földünk bűvköréből, magányos, árva csillagzatként bolyongna társtalan. A boldogságot nem érzékelnők, ha nem settenkednék körülöttünk a szomorúság, mint ahogy a legtisztább verőfénykor tulajdon testünk árnyékában vagyunk.
Stanislauból másnap - vasárnap - délelőtt gyorsvonat röpített Lembergbe. Álmélkodással tekintgettem szét a világvárosi forgatagban. Gyönyörűségemet nem homályosította el a harctérről érkezők sápadt irigysége. Rajtakaptam magamat, mennyi új szeretet ébredt bennem a kultúra minden szépsége és öröme iránt - szeretet, amely megindult hálává forrósodott bennem, hogy mindezek a szépségek megkíméltettek, megmaradtak - számomra.
A háború tehát mégsem tudott minden jót kiirtani a föld színéről... Új szerelemmel, könnyes mosollyal néztem el a gondtalanul élő embereket. Ahogyan nem haragudhattam az égre, hogy kék, a házakra és kertekre, hogy szépek és virulók maradtak: csak szomorúsággal töltött volna el, ha a front mögött is elveszítik az emberek régi arculatukat.
A Sensible Journey, írhatnám e sorok fölébe, ha ugyan el tudnám beszélni hányattatásaimat ezekben a különös napokban az öröm és a szomorúság hullámain. Hányszor de hányszor sodort tova az elérzékenyedés váratlan szélrohama, amikor már-már azt hittem, biztonságos, nyugalmas vizeken jár hajóm.
A Hotel George üvegtetős ötszegletű csarnokában, a pálmákkal díszített étterem tiszta csöndjében "európaiságunkat" egy percre elringatta a bennünket körülölelő - ázsiai kényelem. Felejteni akartunk, de óh: a zajtalan pincérek szinte lelkifurdalásos előzékenysége figyelmeztetett rá, hogy háború van és a frontról jövünk.
Avenue-kávéház, Café Américain, van-e, ki e neveket nem ismeri, ha járt valaha a sokat szenvedett Lemberg városában. Csukaszürkébe belefásult szemem szeretettel itta fel a rég nem látott színek csodáját. Hová tűnt azóta a Szépség, ami akkor sugárzott felém a kedves lányszemekből... hová tűnhetett? (Kerestem, két évvel utóbb, józanon, sőt kijózanodva - sehol nem találtam). Tudtam mindig, hogy a lengyel leányok szőke fürtűek és kék szeműek. Új csak az volt, hogy fél esztendeje nem láttam szőke fürtöket és kék szemeket.
Hogy-hogy nem, az én asztalom mellé is odavetődött (véletlenül) egy ábrándos kis tarnówi leány. (Tarnów, ennek a névnek romantikus emlékcsengése volt fülemben... de ezért 1914 egy édes-keserves őszi délutánjára kellene visszamennünk és ki győzi ma nyomon követni négy esztendő háborús emlékeit!) Maly czart-nak, kis ördögnek, csúfolták a kis Maryát, bár finom arcával, búsongó nagy szelíd szemével inkább kis őzikéhez hasonlított.
Este felé a fasoros Ulica Trzeciego Maja-n keresztül kiballagtam a városi ligetbe, az Ogród Jezuicki-be, ahol katonazene játszott a nyári vendéglőben. Az egész világot egy nagy kertnek éreztem ezekben az édesbús napokban, egy nagy kertnek, amelyben komoly vén fák alatt bohó kicsi lányok sétálnak... Ó de jól ismertem ezt a furcsán fájó elárvultságot ismeretlen város sétaterein. De még sohase voltam annyira idegen, annyira jöttment, annyira pusztán nézője az édes és mámorító Életnek, mint most, amikor (azt hittem!) fejest ugrom a gyönyörökbe...
Az örömök jótékony vihara fölkorbácsolja a lélek rejtett fájdalmait (a gépet is ugyanazok az erők lendítik előre, amelyek vesztét okozhatnák) - de a fölzaklatott fájdalmak mélyén - emlékek szunnyadnak.
Az élet hatalmas hullámverése hol magasra emelt, hol meg a mélybe buktatott, eltakarva előlem a partokat. Az egyiket, amelyikről jöttem, és a másikat, a még ismeretlent, ahova indulandó voltam. A féltve dédelgetett ünnepnapok kisiklottak kezem közül.
A pályaudvar felé hajtatva, pillantásommal szinte egyenkint búcsúztam az emberektől... legutolsónak attól a lengyel leánykától, aki a katonai menetleveleket bélyegezte le, édes mosolygással, mint akinek sejtelme sincs róla, hogy sorsokat pecsétel. Egy egyenruhás ifjú honfitársam éppen magyar szóra oktatta kis szőke kollégáját. Amikor csöndben megjegyeztem, milyen jó sora van ezekben a vészterhes időkben, panaszkodott, hogy nyolcig hivatalban kell lennie, és el fog késni a - színházból.
Nyolcig hivatalban.
A mi vonatunk is nyolc órakor indul - gondolám -, hogy elvigyen bennünket az új hivatalba, ahol hivatalból leterít a golyó és végképp lemaradunk a világ minden színházából.
*
A civilizációtól való elszakadás méla érzetével bandukoltam kifelé a lembergi pályaudvar alagútjain keresztül a peronon álló vonatunkhoz. A dla cywilnych (civilek számára) föliratú kocsik egyikéből két kisleány buksi feje kandikált ki. Akasztófa-humoromban levettem a táblát és megfordítva akasztottam vissza: dla oficerow. A tábla nem mondott igazat. A lányok kiszálltak a szomszéd állomáson. Közönséges civilek várták őket.
Csalódottan húzódtam be üres szakaszomba a zsúfolt vonaton. Átengedtem magam emlékeimnek. Mint a vándormadár, ösztönszerűleg a magasságokat szántja a képzelet, ahol a légköri súrlódás nem zavarja szabad szárnyalását, és csak a legkiemelkedőbb élmények tiszta hegyormain állapodik meg. Így kalandoztam be ezen az estén - talán utoljára - nemcsak a múlt, hanem a jövő térségeit.
Két óra felé járt - nyár derekán is engesztelhetetlen éjszaka - amikor világkörüli utamból Strojanówban álmosan, dideregve partra szállottam.
A Labestelle kivilágított ponyvasátora megtelt szótlan, toporzékoló, fázós alakokkal. Csak mi egynéhányan melegedtünk fel, akik kiszállingóztunk. Anna asszony szamovárja mellé a meleg konyhába, ahol a bécsi menyecske friss mosolyával azon forrón kaptuk a számlálatlan csésze teákat. Valódi orosz tea volt; ha a tealevél nem is, a víz, amiből főtt, orosz import: oroszok hordták be a kútról.
Hajnal felé megélénkült az állomás. Katonák, polgárok, asszonyok, gyerekek jöttek teáért, hosszú sorban, ki csuporral, ki bögrével, ki kannával, lábassal, fazékkal, vagy tállal. A bécsi asszonyt szőke orosz foglyok váltották fel a hatalmas üstök mellett. Sajátságos volt elnézni, amint az ellenség mér üdítő italt a mi lerongyolódott bakáinknak és a menekültek szánalmas hadának, akiket tegnap talán éppen ők szalajtottak meg.
Nyolc óra tájban végre fölvonultak a szekerek, hogy beszállítsák a társaságot a feneketlen sártengerben úszó városba. Aki ismeri a parancsnokságok székhelyein uralkodó bábeli zűrzavart - lovasság, tüzérség, tartalékok, műszaki csapatok, menekült családok, foglyok, sebesültek és betegek, szekérkaravánok, marhacsordák és mindenfajta train szakadatlan, véget nem érő felvonulását a megrongált, kátyus utakon és azt a visszariasztó, lármás összevisszaságot, amivel mindez a töméntelen forgalom simán lebonyolódik, bár nem torlódások, fölborulások és a magyarok istenének sűrű emlegetése nélkül - aki maga is belekeveredett valaha ilyen kaotikus forgatagba (vélnéd, új népvándorlás sodor magával): csak annak lehet fogalma róla, mekkora lehangoltság lepi meg a barátságos, tiszta, biztonságos városból érkező idegent, ha háborús sorsa ilyen helyre vezérli!
Már Lembergben hallottunk egyet-mást a katasztrófáról, amely a legutóbbi napokban - azóta, hogy a Dnyesztert elhagytuk - betetőzte a hadosztályunkat ért döntő vereséget. Most megérkeztek a hírmondók: lerongyolt, éhes emberek, nyakig sárosan, fegyver nélkül - boldogan!
Reményeink nyíltak, hogy hosszú ideig vesztegelhetünk még az arcvonal mögött, valami jó kis faluban, ahova retablirozásra rendelik a hajótörött ezredeket.
Estefelé kikocsiztunk megint az állomási teaházba, ahol most egy másik kedves gésa mérte a teát. Amint ott ültünk a gőzölgő tea mellett a barátságos sátorban, amelynek ponyváját haragosan paskolta a zápor - hirtelen új vendég libbent be a sátorba. Felugráltunk: a jövevénynek piros bélésű köpenyege volt. Komoran bólintott, fölhajtotta teáját és szinte menekülve távozott. A szerencsétlen hadosztály parancsnoka volt: Winkler tábornok. Egyenesen Bécsbe utazott - megrongált egészségének helyreállítására.
Reggel tudtuk meg, hogy Sokal vidékén lesz az ujjászervezés, és még aznap indulunk oda - Lembergen át. Sokal légvonalban talán harminc kilométerre van Stojanowtól. Hogy mégis Lembergen át irányítottak, reményeket ébresztett bennem hátha sikerül nem kapni összeköttetést Sokal felé és - búcsút vehetek még egyszer Lemberg városától...
A fülke belső sarkában már ott találtam egy egyenruhás kollégát. Ápolónő volt: tiroli leány, Stubai vidékéről. Balbinának hívták. Valamelyik boldog betege becézte így először. Én csak mély barna szemére emlékezem. Jóságos, melengető fényforrás volt ez a szem, gyógyító, mint a nyári nap szelíd, sugaras, gyöngéd reggelen.
Kisütött a hold, elöntötte a hideg éji pusztaságot, és mi egész úton csak ültünk egymás mellett a kocsi folyosóján, katonai ládák tetején. A sápadt fény beragyogta fénylő és sápadt arcunkat... Útitársam, drága lélek, hálás hallgatója volt az én holdvilágos filozófiámnak.
- Die Ungarn sind so schwermütig - suttogta a fülembe.
Hajnali szürkületkor, néptelen, visszhangos utcákon hajtottunk be a már ismerős városba.
- A viszontlátásra! - mondotta a szálló kapujában, megszorítva kezemet.
- Viszontlátásra, drága! - búcsúztam én, de már tudtam, hogy a háborúban nincsen viszontlátás.
Az aranjuezi napoknak másodszor is vége szakadt és én ott járkáltam megint fel-alá a lembergi pályaudvar üvegtetős csarnokában. Már egészen otthonosan éreztem magamat ebben a kristálypalotában. Örültem, hogy eligazíthattam benne néhány magyar bakát, akik szabadságra igyekeztek hazafelé és idegenül kódorogtak a földalatti átjárók útvesztőjében.
A mi vonatunk mozdonya északnak volt irányozva! Éjféltájon Rava Ruskán állt meg vonatunk. Erre meneteltünk 1914. augusztus 26-án első ízben az orosz határ felé, hogy még aznap összecsapjunk - saját földjén - az "ellenséggel!"
Rava Ruskának most élénk pályaudvara pusztán állott akkoriban: a romladozó épület emeleti ablakából csak egy kíváncsi asszonyi fő kukkantott ki, amodább a mellékvágányon, egy kisiklott mozdony teteme hevert égnek álló kerekekkel.
Most az étteremben a késő órában is forró kávét adtak. A fehér abrosszal megterített asztalon tábla: Lefoglalva - az állomás tisztje számára. Hogy még pályaudvar-parancsnok is lehet az ember - Rava Ruskán! Békében száműzetés, most védett öböl a háború haragos tengerében. A parti hajós - édesvízi dereglyés - vállveregető jóakarattal búcsúzott tőlem, hosszújáratú tengerésztől. Belz-ben, jóval célunkon erről, fölzavartak.
- Kiszállni! A vonat nem megy tovább!
A virradati derengés félhomályában fantasztikus képet nyújtott a néma romváros, égnek ágaskodó kéményeivel, füstös falaival és a falak aljában meghúzódó élet hajnalpirkadásával. Az eleven vérkeringésű galiciai városka Pompeji és Messina sorsára jutott.
A tiszti étkező gyűrött abroszán vacsoramaradványok, félig kiürített boros palackok, egy maggis üveg, csonka gyertyák, és - az asztalfőn - az elmaradhatatlan billentyűs csengő fogadott.
Kiléptem az erkélyre. A csöndben szunnyadó város lassan ébredezett. A zöldellő fasorral szegélyezett utca boldog házai mit sem látszottak tudni a gettó romjairól.
Kimerültségemen felülkerekedett az új helyek és új helyzetekből felém áradó - romantika. Orosz regények motoszkáltak fejemben. Képek, melyek bevilágítanak a dolgok lelkébe, azon is túl: keresztül a dolgokon, és megláttatják, mi rejlik mögöttük.
Szivar mellett parázs vita kerekedett a tiszti becsületről és a kardbojt szentségéről. A társalgás belenyúlt a világos reggelbe. A Nap derült fénye beözönlött a tiszti ebédlőbe, végigtáncolt a fehér asztalterítőn, megcsillant a csészéken, beragyogta az asztalfő csengőjét... de az előítéletek bevehetetlen várfalain megtörött az égi világosság.
*
Délelőtt fogadott mindnyájunkat a hadosztály parancsnoka, Grallert tábornok. A 19. népfölkelő hegyi dandárhoz osztottak be, Rusin faluba.
A Pompeji városrészen keresztül kijutottunk az országútjára. A mezőn jórészt még lábán állt a gabona. Itt-ott arattak. A térszin apró hullámokban lassan emelkedik. Az út kanyarodóin szemünkbe tűnik az állomáson füstölgő mozdony, felcsillannak Belz templomai. A termékeny síkságon át tekintetünk, mintegy búcsúzóul, messze kalandozik Lemberg felé!
*
Háborús éveim legbékésebb korszaka köszöntött reám. Amikor esténkint lóra kaphattam és egyedül, zavartalan barangoltam az erdei utak félhomályos lugasaiban, vagy a nyugvó nap tüzében izzó kövér gabonatáblák ösvényein: messze magasságokban jártam háborútól, gyűlölségtől. A tájék fölött szétterülő mélységes nyugalom halk szavú zeneként szállott alá csöndben kedélyemre.
A rusini majorban "őrzött" orosz foglyok lóháton jártak ki mezei munkára.
Szőrén ülték meg a lovat, úgy jöttek estennet hazafelé sebes vágtatva a falun keresztül.
Gyerekek, leányok csapatostul terelték a jószágot a kútra. A lányok fiúsan, a fiúk legényesen ültek a lovon; másik két-három lovat, meg a teheneket vezetéken hozták. A békés falusi élet e derűs jelenetei meleg hullámokban merülnek föl emlékezetemben a hadifogság mozdulatlan napjaiban.
Jó tíz napja tartott már gondtalan nyaralásom a front mögött, amikor egy délután magához hivat az őrnagy.
- Holnap bemegy Belzbe és jelentkezik a géppuska tanfolyamon.
Bármennyi konzervatív ragaszkodást fedeztem is fel magamban háborús életem során: izgatott az új, ha nem volt is oly háborítatlan az újnak a varázsa, mint béke időbeli l'art pour l'art bolyongásaim verőfényes napjaiban. Sajnálkozás nélkül váltam meg Rusintól.
A Belz-cel összeépült kis faluban új öreg bajtársam, Vagd huszárfőhadnagy vendégszeretete megmentett a szálláskeresés gondjaitól. Érdekes, kedves viharvert ember volt ez az én német-osztrák-magyar-angol házigazdám; évekig élt kinn Indiában és Ceylonban, mint teaültetvényes, majd pedig farmot alapított - Ausztráliában.
Legényem buzgón ácsolgatta ágyamat a Bugmenti kis házban, a célsajbák készítésére kapott deszkák maradványából. Az ágy elkészült - igazi mestermű - de már bele nem feküdhettem. Estefelé jött a parancsolat: a tanfolyam föloszlik, bevonul mindenki a csapatához. A hadosztályt más frontra viszik. (Erdélybe!)
A géppuskából még semmit se tanultam, csak megcsodáltam mások tudományát, hogy egy perc alatt szétszedik meg összerakják - olyan rekord, amit én soha nem közelítettem meg később se, amikor már Gyergyószentmiklóson beavattak e gyalázatos fegyver titkaiba.
Egész működésem ezen az egyetlen délutánon nem terjedt többre az első "londzsoló" óránál. Öt percig ültem a vezetéken körbe futó lovon, fogás nélkül, ama bizonyos fogásokkal, amiket éppen most kezdtem ellesni kalandos életű lovagló tanáromtól.
Egész Belz talpon volt a késő órában. Szekerek vágtattak dübörögve a megelevenedett Pompeji utcáin. Csak nekem nem jutott belőlük, hiába hivatkoztam magas helyről jött parancsomra. Még egy utolsó kísérletet tettem a városi rendőrbiztos házánál.
Az üveges bejáró félhomályában két alak körvonalait fedeztem föl és egy ide-oda imbolygó égő szivar tüzét. Az egyik tehát férfi. A másikról nem volt nehéz kitalálni, hogy az csak - leány lehet.
Búcsúztak.
- Ó te szegény jöttment - mondottam hangtalanul önmagamnak - te néked még csak búcsúznod se lehet. Még a válás keserű gyönyörét se élvezheted, ismeretlen, bús vándora az életnek.
A férfi kilépett a házból, de az izzó parázs ott égett tovább - a lány orcáin.
Benyitottam.
A kis lengyel leány utánozhatatlan németséggel mentegetőzött: az apja nincs odahaza, lovaik nincsenek, de majd elszalajt egy fiút - várjam csak meg, lesz fogat bizonyosan.
Egymásután dörögtek el a katonaszekerek a kis ház előtt. Mindegyiknek volt már gazdája. Engem bölcsen ottfeledett a katonai közigazgatás.
Sebaj! Most már volt kitől búcsúznom.
Gyalogszerrel, de egy tubarózsával a kezemben ballagtam vissza, hátha elszállítanak mégis a tulajdon géppuskásaim.
Úgy is lett. Jóvérű paripáink bátran lépkedtek a nagy szürkeségből kiemelkedő országúton. Útitársam, szájában az elmaradhatatlan angol pipával, elemében volt. Engem is megrohant, fölkavart a nyári éj... a titokzatos fényű égbolt remegő csillagtengere...
Ha a pillanat mámorát elszalasztjuk, az élet illatát, édes ízét soha meg nem ízlelhetjük...
Másnap Erdélybe vittek - új háborúba.
Egy esztendővel azután, hogy ezeket az emlékezéseket följegyeztem, olvasom Nietzschében: "Und erst, ween er sich selber abwendet, wird er über seinen eignen Schatten springen - und, wahrlich! hinein in seine sonne." (Zarathustra, II. Teil: Von den Erhabenen). - Wildner Ödön fordításában: "És csak, ha önmagától elfordul, csak akkor fog önnön árnyékán átugrani - s valóban, bele az ő napjába."
Kislányom jegyezte meg a kommunista május elsején, a vörös színtől ordító Vérmezőről jövet, poros cipőjét nézegetve: "Milyen szép a por! Olyan jó nézni."
Halász Gyula
