Tisztelt hallgatóim -
egy csodáról akarok beszélni.
Mert vannak még csodák.
Mi, kik annyi pusztulást néztünk végig, világok összeomlását, milliók halálát, tanúi voltunk egy természetfölötti erőnek is: tulajdon szemünkkel láttuk, hogy alakul ki a mítosz egy ember körül, ki eszmévé válik és fogalommá finomul, hogy kezdődik el, szinte mindnyájunknak érzékelhetően, a legenda, Ady Endre halhatatlansága.
Íme önök itt vannak, összejöttek, egy névben, mindannyian egy halott vendégei. Többen sereglettek ide, mintha élő hívta volna önöket lakomára.
Ez a csoda egyik része.
A másik része - a nagyobb - az, hogy akik itt ülnek, az ő jajától, dallamos sírásától terhesek s a levegő telítve van egy elviharzott élet hatalmas villamosságától. Nem kell idéznem a szellemet. A szellem az itt van, nem sejtelmesen, hanem valóságban, emlékekben, verssorokban. Ha kiejteném egy szavát, ezen a termen delejes áramok futnának végig és visszhangoznák a többit. A séance már áll.
Nem is a túlvilági erőt szólogatom, hanem eltűnő alakját, hogy a lélekkel valami kapcsolatot találjak és megmagyarázzam a távolit, hogy támaszkodó pontokat találjak egy legendában.
Húsz éves koromban találkoztam vele, mikor ő még huszonhét éves volt. A Budapesti Napló szerkesztőségi asztalára görnyedt, hártyavékony selyempapírra írt s rövidlátó szemével nézte a betűt. Láttam a kezdet kezdetén, akkor még nem beszéltek róla, poharak közt, fehér asztalnál, nyári hajnalokon, a világosodó Budapest ege alatt, a régi Párizs-szálló udvarra néző kis szobájában, a második párizsi útja előtt, sörényesen és ifjan, majd a dicsőség emelkedőjén, vörös bélésű téli kabátjában, fényben és összetépve, lángolva és rekedten nevetve, az ünnepeltetés estéin, végül csüggedten, a halála előtt, a Vörös Pálné utcai lakásában, mikor karja már olyan vékony volt, mint egy kisgyermeké s szája megnémult.
Mennyi emlékfoszlány és mozaikroncs.
Mégis megkérdezem, vajon ez-e ő? Nem, ő az, aki itt van, a láthatatlan és titokzatos jelenlevő.
Minden halott titokzatos. Ott van valaki, ahol mi nem vagyunk, átesett azon, amin mi még nem estünk át és tudja azt, része annak a rejtélynek, melyet mi nem ismerünk. Ez az a szál, mely összeköti a várost a temetővel, a halottakat az élőkkel és megindítja a legendát. De az a költő, kit ma ünnepelünk, már életében, közöttünk járva is legendás volt és nagyon fiatalon, még a tömegektől, olvasóktól ismeretlenül is olyan varázst árasztott magából, a közvetlen érintkezésben is, hogy nem tudott neki ellenállni senki, se barát, se ellenség.
Hiszem azt, hogy testi mivoltunkban kifejeződik elhivottságunk s arcunk, szemünk jel, a lelkünk ábrája. Ő ebben a tekintetben is költő volt, mágus volt. Aki meglátta, attól már az első pillanatban hitet követelt s lázas kézfogásával, dióbarna szemének bűvös tekintetével, biztos szavaival, rengeteg levelével rabjává tette környezetét. Szellemidéző volt mindennapi életében, a saját szellemének elfáradhatatlan, makacs, könyörtelen hívogatója.
Vannak költők és művészek, kik csak írásaikban hisznek, gyötrődve, millió kétség közepette alkotnak s egyik munkájukat fölébe helyezik a másiknak. Ő, a kálvinista, mindenekelőtt sorsában és eleve-rendeltetésében hitt föltétlenül, az életét tekintette költői és művészi egésznek, mert tudta, nagyon tudta, hogy ez az élet több, mint élet, jelent valamit ezen kívül is, ősi és hősi példa, világító jelkép, melyet a halhatatlanságnak élt.
Itt az a csoda forrása, melyről előbb beszéltem. Az emberek pedig, művészethez értők és nem értők, nem is agyukkal, talán nem is szívükkel, hanem egész testükkel, közvetlenül, átvették tőle ezt az állati-isteni kisugárzást, az ő nagysága meggyőző parancsát s a nagy jelek, melyek a legendát éreztetik, a halhatatlanság elejét, már életében megtörténtek. Carlye hőse, the poet as hero. Egyszerre itt és ott suttogtak róla, az ország legtávolibb pontjain, kapcsolódott mindennel és mindenkivel, az irodalmi harccal, közélettel, politikával is s dicséret, kifogás, elismerés, támadás, istenítés, rágalom csak az ő koszorúját fonta.
Alig van magyar költő, ki már életében ilyen egyetemes hatást gyakorolt mindenkire s nagy tehetsége révén népszerűbb és becsültebb lett volna. Hívei a legjobbak voltak, az igazi írók, neki nem akadt olyan ellenfele, mint például Berzsenyinek Kölcsey. Ismeretlen fiatalemberek lopóztak közelébe és elvitték ereklyeként a még ismeretlen költő kéziratait s utána fordultak, mikor tovább hajtatott egy kocsin. Mert nemcsak jelképes költő volt, hanem jelképes élő is, misztikus születő és misztikus meghaló, kinek élete és halála úgy összecsendült, mint két verssor. A haldokló magyar aranykorban született s vele halt meg.
Engem ebben a pillanatban csak ez az érzés tölt el s ezt akarom átadni egészen, anélkül, hogy teljesen megmagyarázhatnám. Mi, akik közelebbről láttuk őt és ismertük, ma épp oly lelki távolságban vagyunk tőle, mint attól, akit sohase ismertünk, mint minden régi halhatatlantól. Az, aki szoborrá merevedett, itt járt, de nem tudjuk, meddig szobor és meddig az ember, meddig legenda és meddig élet, meddig tüzes iram a földön és meddig eltűnő lebegés a végtelenben.
Most itt van, mindennél valóbban, a megfoghatatlan, mindenkit izgatva, vigasztalva, könnyeztetve, nyugtalanítva, kezdete annak, aminek nem lesz soha vége. A csoda megtörtént. "Valaki az Értől indul el s befúl a nagy, szent Óceánba."
