Lappangva, észrevétlenül egyre közelebb férkőzött hozzám a nyomasztó tudat, hogy eljön az óra, amelyben öregebb leszek, mint volt ő, amikor utoljára beszéltem vele. Tíz év volt közöttünk, tíz éve, hogy meghalt - az idő betelt. Ha ma visszajöhetne a Kerepesi temetőből, már nem a bátyám volna többé, hanem az öcsém. De ha az arcképét nézem, bocsánatot kell kérnem tőle: nem akartam tolakodni, nem én akartam, hogy így legyen.
Képzeletben gyakran voltam együtt vele, de ezek a titkos találkozások egyre ritkábbak lettek, mert idővel már nem tudtam őt beilleszteni magunk közé. Mert nem tudom, milyeneknek találna bennünket, ha visszajönne. Milyeneknek a testvéreket - ma már csak hármat, mert azóta a nővérünk, az egyetlen Cholnoky-leány is elment utána - milyeneknek a jóbarátokat és milyeneknek a régi, kedves, üresfejű naplopókat, akiket lenézett, de szeretett?
Talán ez utóbbiak lennének számára a legidegenebbek, mert ma mindenki józan és okos lett, a vidám félbolondok alkalomváró bölcsekké váltak és az álomlátók elvesztették hitüket a régi ködképekben, szivárványtestű fantomokban. Elszálltak azok közülünk örökre, helyettük ismeretlen félelmek, hideg rémek járnak közöttünk; nincsen lábuk, nincs kezük, nincs nevük, csak nagy, éhes szájuk van, amivel kiszívják a vérünket, hogy utóbb üres, zörgő bőrrongy lesz belőlünk.
És a régi tudományok is összeroggyantak, elkallódtak - ma már csak a harmatos, sejtelmes tavaszi hajnalokon tudok együtt lenni vele, amikor a madár ébredve felsír, amikor semmi sem úgy van, amint van - a napfény már elsodor tőle engem is. Hidegebb, fásultabb lettem magam is: tíz évvel ezelőtt, azon a lángoló júniusi napon nagyon megsirattam, később is gyakran magamhoz szorítottam álmomban szomorú, bölcs fejét - ma már hűvös számítással magamévá tettem a megnyugvást, hogy nem a halál vitte el magával, hanem jóságos isteni kéz rejtette el féltve, hogy a rémségek szét ne téphessék az eolhárfa zengésére hangolt idegszálait.
Mert ez a drágaművű hangszer a végsőkig volt már feszítve, nem bírta volna el tovább a disszonanciákat, amikben oly bőven volt része, amily szűken egyebekben. Bár igaz, hogy ezekre az egyebekre nem is törekedett. Nem volt célja - ment, amerre vezette az, akiről oly gyakran szólt izzó odaadással, a nagy Ananké. Azok, amiket talán maga is céljainak vallott volna, csak ködbevesző álomképek voltak, amik csak az ismeretlen tartományban teljesedhettek be, ahonnan nem tért még vissza utazó, ahol a követelések áthúzatnak, a keserűség semmivé lesz, de a szeretet is kilobban.
Nem a mában élt soha, hanem az örök, napsugaras tegnapban vagy a szivárványos jövőben, rajongva szerette az elkülönültség fájó csendességét, pedig Don Kihóte igazságtevő lelkét hordta magában örök átok gyanánt. És rozsdás dárdával nem lehet bedönteni az élet kapuját. Ezért volt, hogy mind a haláláig sem tudta, nem is akarta megérteni a való életet, ami a zajával belegázolt nemes egyedülvalóságába.
De elérkezett a fizetés ideje: most az élet nem érti meg őt. Nem a munkáiról szólok, mert azok örökre idegenek maradnak a nem-kiválasztottak számára, de ki tudja ma már, ki tudta valaha is, hogy törékeny testében két lelket hordozott, hogy ő volt a kiválasztottságnak, az önkényes, gőgös meg nem értéseknek legnobilisabb arisztokratája és viszont a mindent tudásnak, a mindent átölelő megértésnek legfölényesebb, legigazabb demokratája? Nem hirdette sem ezt, sem azt, nem hirdetett soha semmit, mert félt az agórától és a zajtól és mert nem bízott a hallgatóiban. Nem bízott senkiben; a mindennapi élettudományok közül ezt az egyet tartotta érdemesnek megtanulni.
Halála előtt nyolc nappal láttam utoljára. A mondanivalói közül akkor már itt-ott előütközött a halál delíriuma. Irodalmi terveivel kezdte, de nyomban azután a meghalt kisfiával kezdett beszélgetni. Átszédült a nirvánába: az álmai egyre inkább elfedték a valóságot - elaludt.
Most már nem álmodik többé, az álmait itt hagyta kínos, tövises örökségül nekünk. A többiek között nekem is, aki nemcsak testvére, de tanítványa és jó barátja is voltam. Voltak titkos, bonyolult, furcsa dolgok, amelyeket csak mi ketten értettünk meg, ha tavaszi és nyári alkonyatokon elbújtunk azoknak a hűvös, homályos auerbachi szögleteknek egyikébe, amelyeket annyi szerető műgonddal fedezett fel és választott ki. Mindez azon a júniusi reggelen elszakadt örökre. Vele többé már nem, most már csak róla beszélhetek.
Vannak még sokan, akik ismerték őt. Az egyik felemlíti ragyogó ötleteit, a másik hajnali csínyekre emlékezik, a megfontoltak pedig a régi jó időket emlegetik, amikor még olcsó és könnyű volt az élet. Már az irodalomtörténet közvetlenebbül emlékszik reája: eredeti egyéniség volt és a nemzeties irányt képviselte.
*
A Göncöl szekerének alfája, az ő kedves csillaga, tíz évvel ezelőtt még pazar fényben égett. Ma köd borítja.
Ma mindent köd borít a Duna virágos terei, zöld lapályai, langypárás völgye felett. És ezek a megszentelt vidékek, ezek a lágyan ingó virágszálak, ez a titkos erejű völgy - talán mindmegannyi ismét csak az ezerarcú Ananké, aki ellen haszontalan az emberi akarat - ezek nem engedték el őt maguktól, hogy hűtlenül elhagyhassa őket új, korláttalan messzeségekért. A mienk volt, a mienk maradt. Magyar hegyorom volt, itt roskadt össze, magyar földdé fog porladni. És egyszer ebből a földből talán majd napraforgó sarjad és odafordítja fejét a felkelő nap felé. - Tammúz, Tammúz, örök, szent világosság, te vagy az isten, akiben elpihentem!
