Kosztolányi Dezső - Arckép

Király György abból a nemzedékből származott, mely 1880 és 1890 között született s 1910-ben tűnt föl egyszerre, irodalomban, művészetben, tudományban. Ezt a nemzedéket - mi még nem is tudjuk - "a nagy nemzedék"-nek hívják majd azok, kik kellő távlatból nézik a történelmet.

Nemcsak az embereknek van mondanivalója, hanem koroknak is. Némely kor új érzésektől és nyugtalan gondolatoktól terhesen jelentkezik s egész táborra, a jeles emberek valóságos seregére van szüksége, hogy kibeszélje magát és megértesse, mi az értelme. Ilyenkor csoportosan jönnek a tehetségek. Egyik a másikat kiegészíti, magyarázza, ösztönzi. Szervesen összefüggenek.

Helyüket hamar meglelik mintegy titkos útmutatásra. Ha 1910 körül valaki betekint az egyetemre s végighallgat egy vita-estélyt, melyen akkor még névtelen fiatalemberek mérkőztek egymással, a teremben megtalálja kicsinyben, de élesen körvonalazva a magyarság későbbi, kibontakozó érzelmi és értelmi életét, minden árnyalatában, a párttagozódástól kezdve az új szellemi áramlatokig, a régies politikát, a hagyományos költészetet épp úgy, mint az európai iskolázottságot s a formabontó, idegesen-érdekes irodalmat.

Ő volt a tudós. Nagyon fiatal, szelíd ifjú, kinek meredek homlokát már akkor sem övezte dús haj s mélabús, de éles tekintete vastag szemüvegen esett ránk. Érzett rajta valami érett és higgadt, nemes és előkelő, komoly, de közvetlen. Mohó önképző, fáradhatatlan, bátor kutató, az éji mécs virrasztója, kinek halovány arcán nappal is mintha visszatükröződne a sápadt sugár. Erre a regényes, türelmetlen társaságra nem hatott varázsosan ez a szó: "tudós." Sok por tapadt hozzá. Nagyszerűségét kisszerűvé tették azok, kik csak bitorolták.

Király György, ki bűvös lámpával világított be egy poros könyvbe és a tudást lélekké finomította, akárcsak két mestere, Katona Lajos, a mesék búvára s Riedl Frigyes, a finomság bányásza, közelünkbe hozta az idegenszerű fogalmat. Minden nemzedék elsősorban tulajdon emberein érti meg, mi a művészet, vagy a tudomány.

Rengeteg munkát vállalt. Egy életen át a munkást, a toll nagy munkását tiszteltem benne. Olyan szaktudást szerzett, mely verhetetlen, beleásta magát elfelejtett mondákba s friss szemmel látta meg a "tárgytörténetek" új összefüggését különböző népeknél. Nála a szaktudás nem végcél. A filológia valóban nyelvszeretet, lélekszeretet, eszköz, hogy mindent megértsen. Azért tisztelte a halott betűt, mert valaha élt.

---

Az élő irodalomnak pedig nem akadt rezzenékenyebb olvasója, maga is írt, verseket és elbeszéléseket, s noha tárgya elsősorban a magyar irodalom volt, ihletes ösztönnel elkalandozott, messze-messze s páratlan latin műveltséget szerzett magának. Innen van, hogy mindenki, író, irodalomtörténész, nyelvész szaktudósnak ismerte el. A román irodalmakban otthonosan mozgott s akár egy ódon magyar szöveget, akár egy új spanyol verset kerestünk, akár Ur-Faust-ot kellett megszólaltatnunk egykori magyar nyelven, hozzá fordultunk. 153 bírálatot, 81 cikket és kisebb értekezést írt, 27 munkát fordított le rövid életében.

Munkakedve az utolsó években emberfölöttivé fokozódott. Kiadta a magyar ősköltészetről szóló alapvető munkáját, pompás válogatásban közzétette költőinket, köteteket fordított remekbe, hírlapokban harcolt, száz és száz könyvet olvasott el kávéházi zajban, melyről kristálytiszta bírálatot írt s a tudós, a régi századok vándora, pihenő óráiban, otthon, kedves íróját, Anatole France-t olvasta.

Nem ismertem nála munkásabb embert. Amit termelt, az csoda. Visszatért mindig az íróasztala mellé, kezébe vette a tollat, fáradtan is, csüggedten is s megtalálta a munkában azt az örömet, melyet egyszer, valaha, először érzett. Ebben van példaadó erkölcsisége. Nem ismertem nála őszintébb embert. Írásában mindig szókimondóbb volt, mint magánbeszélgetésében, szemtől-szembe, mindig szigorúbb, mint valakinek háta mögött. Folyton harcban állott.

De betegen, összetörve, meghajszoltan se mutatkozott keserűnek, jósága magasáról kedves, finom mosollyal szólt ellenfeleiről, ellenségeiről. Megértette őket, tehát megbocsátott nekik. Nem ismertem nála becsületesebb embert. Az igazságot tudta szeretni, nagy tudásával is, mely kétkedővé tesz, görögtűz és szenvedély nélkül, egyszerűen s volt ereje, hogy mindig és mindenhol kimondja.

Az emberek azért nem becsületesek, mert nem hiszik komolyan, hogy meghalnak. Ő tudta ezt, a halál, melyet évek óta magában hordozott, eltűntette a káprázatot, mely a többieket megtéveszti. A halál előtt vallott, in specie aeternitatis.

Ezért az élete minden szava, melyet leírt s ezért nem múlik el sem munkája, sem emléke, melyet reánk hagyott.