|
A hun-kérdés mai állása
Tudós céhek műhelytitkából a nagyközönség szemkörébe eső, tehát ítéletének is alávetett üggyé vált a legtágabb fogalmazásban úgynevezett "hun-kérdés". Az eredmények 1921 óta nemcsak szakművekben s szaklapok hasábjain jelennek meg, hanem folyóiratokban, sőt a napi sajtó termékeiben is " .
Király György könyve, "A magyar ősköltészet", eszményien népszerű ismertetése súlyos tudományos problémáknak; 3. fejezete, a hun-mondákról szóló, éppen egy éve a Nyugat május 1-jei számában jelent meg mutatóba az egészből; Gomboc Zoltánnak minden túlzás nélkül rendkívüli jelentőségű cikke a hun-bolgár-magyar kapcsolatokról, Hóman Bálinté a székelyek eredetéről szintén túllépték a szakszerűség szűk mezsgyéit, Jancsó Benedek Székely-könyve szintén; csak kevesen, Grexa Gyula, Fehér Géza s gróf Zichy István maradtak belül rajta.
Nyugodt időkben ez üdvös volna. Ma, közéletünk romlott légkörében, sajnálatos visszásság előidézője lett. Én nem osztom azok nézetét, akik a kérdés föllendült irodalmában romantikus indítékokat keresnek s Horvát István legrosszabb idejének fölújulását látják. Az a mintegy fél tucat eredeti publikáció, mely az utolsó másfél év alatt megjelent s a harcot bevezette, régi munkálatok eredménye.
Gyors egymás utánuk véletlen; post hoc, de nem propter hoc a viszonyuk. Szenvedélyes vitájuk, egymás ellen fordulásuk, mely a bellum omnium contra omnes gondolatát ébreszti a szemlélőben, könnyen magyarázható. Más utakon, más módszerekkel dolgozva, mind egytől-egyig eltérő nézetekre jutott, a közreadások keresztezték egymást: utóbb le kellett mindnek összes ellenfeleivel számolnia.
A vita irodalma feldagadt: ez magában véve nem rendellenes jelenség, a vita menete nagyjában a megszokott, az indítékok természetesek. Egy súlyos visszásság, a kérdés másféléves irodalmának sajnálatos foltja, nem eredeti, csak másodlagos jelenség. Oktalan sovinizmus vagy annak az ellentéte senkit sem vezetett itt - eredetileg, azokat a vádakat, melyek arra nézve elhangzottak, kórtüneteknek tekinthetjük, amelyek hihetőleg egyszer s mindenkorra el vannak fojtva.
Kívánatos, hogy a múlté legyen az a szégyenletes pamflet, mely egy kurzuslap fekete árjában öntötte piszkolódását Király Györgynek talán temperamentumos, de tudományos meggyőződéstől izzó fejtegetéseire, s még inkább, hogy ez a hang felcsendült különben komoly szakember ajkáról is s hogy, a kihívásra Király Györgynek viszonváddal kelletvén felelnie, a szóváltás végül a ma divatos bélyegek egymásra sütésében végződött.
A nyilvánosság nem ártott volna; ártott a napilapok politikai szempontjai alá rendelés s ennek a tudományos vitára visszahatása; ártott, hogy Gomboc tanítását ugyanoly kritikátlan üdvrivalgással tálalták föl, mint amilyen megokolatlan "vesszen"-kiáltással a Királyét. Korkép: a Hunfalvy Pálok sorsa 1922-ben! Egy átnézet az első publikációkon hadállások helyzetképéhez hasonlítható. Meglepő a vélemények teljes szerteágazása. Ennek a körülménynek következményeként a fönt jellemzett visszásság mellett még egy másik ütötte föl fejét. Félő, hogy a Király Györgynek szemére vetett csipkelődés a filológusok egy bizonyos fajtáján kevesebb kárt okoz annál a rang- és elsőbbségi vitánál, melyet a tudományszakok illetékessége tárgyában Hóman Bálint, hogy úgy fejezzem ki magam, a saját szakállára folytat, hangoztatva a történettudományi kritika és módszer elsőfokú illetékességét a kérdés tisztázására. Fölszólításának úgy sincs foganatja, de a dolog természeténél fogva nem is lehet. A hun-kérdés végtelenül szövevényes, valósággal mintaszerű "határ-kérdés". Az összes illetékes tudományágak tökéletes egyenjogúságát kétségbe vonni, a kérdést egyik monopóliumává tenni s a hozzászólási jog sorrendjét diktátori rendelkezéssel vagy szótöbbséggel megszabni ellenkezik a modern tudományosság elveivel. Nem szokás ma határcövekeket kitűzni.
Amellett, föltéve, hogy respektálnák, ilyesmi a kérdés elsorvasztásával volna egyértelmű. Aztán meg: a csalhatatlanság dogmájával jut veszedelmes közelségbe ez az elv, az pedig tudományos kérdésben képtelenség, de meg nincs is a történettudománynak ilyen jogcím követelésére semmi érdeme, hiszen a nagy eltérésekért a többi tudományszakkal egyformán felelős. Végül: az ún. "történeti kritika" és "módszer" puszta elvonások, egyedi létük a valóságban nincs.
Nézetem szerint egyformán jogos a nyelvtudomány, a folklór, az eseménykutató történettudomány, az irodalomtörténet-tudomány, sőt az archeológia egyidejű, egymást keresztező munkája. Még azon az áron is, hogy pillanatnyilag zűrzavart teremtenek. Az összeütköző eszmék s nézetek idővel higgadnak, tisztulnak, rendeződnek; minden szempont tekintetbe vételével történő összefoglalásuk s áttekintésük fogja úgyis egyszer, illetve időnként, az egykori valóságot megközelítően sejtetni. Ennek a célnak eléje kell dolgozni, nem szabad elérését késleltetni.
Ilyenek vannak - s lehetnek. Az a nihilista álláspont, melyet egy őstörténet kutató ugyane füzetben közreadott vitairatában elfoglal, teljesen megokolatlan, Király György válasza, posztumusz cikkecskéje, ezt a nézetet helyesen ítéli meg.
Hóman harcos híve Gomboc elvének, amellyel számolnia kell s számol is mindenki, így a mindtől független Grexa s még Fehér is, egyáltalán ennek az alapján kell valahová osztályozódniok, így Jancsónak s Erdélyinek is. Iskolás példa a consensus doctorumra ez a formális egyezés a nyelvész, irodalomtörténész, folkloristák s az eseménytörténészek között. Ez annyival is inkább jelentős, mert tényekre nézve is van náluk elvi azonosság.
A magyarok között élő hun-hagyomány alapját, a hun-magyar rokonság hitét általában idegen közvetítés eredményének tartják. Pillanatnyi, önfeledésszerű összevágásuk teljes káosszá válik, amint annak a kifejtéséhez fognak, mit, hol, melyik idegen néptől vettek a magyarok s melyik rétegük. Két nagy csoport azonban még így is kivehető, egy mozzanat, a hun-magyar rokonság hite fölvételének helyhez és időhöz kötése alapján.
Gomboc a hun-hagyomány fölvételét a magyarság Kaukázus fölötti őshazájába, messze a honfoglalás előtti ősidőkbe helyezi, hiszen már a Kr. u. V. század óta ott laktak, az ő (bár elemeiben előkészített, de megdöbbentő újszerűséggel ható) érvelése szerint. Az átadó nép szerinte bolgár volt. Gróf Zichy István a Krisztus születése előtti századba teszi a magyarság közvetlen érintkezését az első nyugat felé vetődött s a magyarságba beolvadt (bolgár-)hun rajjal, tehát legelső őshazabeli közvetlen hun átadást hirdet.
Velük szemben az összes, határozott vagy kivehető nyilatkozatok megegyeznek abban, hogy a hagyomány fölvételét a magyarság mai hazájába s természetesen a honfoglalás utánra teszik, egymás között azonban rendkívüli eltérést mutatnak. Ezek is kivehetően két csoportot alkotnak. Magában áll Király György, ki a rokonság hitét nyugatról eredettnek tartja, a többiek viszont a magyarokat megelőzően itt élt s közéjük olvadt népekre viszik vissza: így honfoglalás előtt erdélyi őslakó bolgárokra Grexa; ugyanolyan avarokra, a székelyek őseire, Hóman (kivel ellentétben a székelyeket Grexa csak bolgárok közé jött magyaroknak tartja, viszont Jancsó és Erdélyi úgy a székelyt, mint a bolgárt a magyarral rokon, de külön népnek tartják, nem világos, melyiknek tudva be eredeti kincséül a hun-hagyományt). Fehér nyilatkozataiban kísért úgy a székely-avar azonosítás s ebből kifolyóan az avar, mint elvben a szláv-(-horvát) és bolgár hun-hagyomány gondolata, sőt felbukkant egy merőben új ötlet, a Csaba-mondának keletről beköltöző besenyőktől eredete is. Az átvevő magyarság egészének vagy csak egy részének aktív közreműködését a puszta átvételnél ugyancsak különbözőképpen ítélik meg. Király György itt távolról sem áll messze elleneitől.
Tudós fikciónak minősítve az Árpádok genealógiáját, az uralkodó család érdekének gondolatát hangoztatja s ez (a korkülönbség mellett is) összevág Gomboc nézetével, ki egy uralkodó bolgár réteg beolvadására viszi vissza a hun-rokonság tudatát. Ebben követi őt vitairatai szerint Hóman, pedig róla saját cikke után azt kellene hinnünk, hogy népi hagyományt lát benne.
Minden esetre áll ez Grexára, talán Fehérre is, ha avar vagy szláv elméletét tekintjük, csakhogy ő Csabát nem az Árpádok, hanem az Abák nemzetségével hozza kapcsolatba, tehát a hagyomány egy részét szintén egy beolvadt idegen, előkelő nemzetség saját hagyományává teszi.
Ma ez a kérdés vitatott része. Valójában jogos, mert döntő kihatással van az egész kérdés-szövedékre. Másrészt fölöslegesnek találom azok aggodalmát, akik, mint Király György és Grexa, attól tartanak, hogy a figyelem a mondákról, azok végső problémáiról elterelődik s ezek teljesen más tudományágak martalékává lesznek. A vizsgálat ezen részelete sem kizárólag történettudományi föladat, s féltékenységre ezzel a diszciplínával szemben sincs sem ok sem jog.
A hagyomány és monda elvi ellentéte között könnyebb hidat verni, mint történészek hiszik, s különben is inkább ősmagyar-hagyomány és hun-hagyomány között kell éles különbséget tenni. Az együttműködés könnyen lehetséges. A kései bolgár közvetítés elmélete e pillanatban ura a helyzetnek. A leggazdagabban mindenesetre ez van megerősítve az összes pozíciók között, különösen, hogy Gomboc és Grexa, bár különböző helyre és időbe helyezik a bolgár hatást, ennek a kimutatására sorakoztatják föl az érvek nagy tömegét, s már csak azért is, mert a nyelvtudomány és folklór egyesített erői támogatnak egy történeti valóság tényt, amelynek rendkívüli fontosságát letagadni nem lehet: a (bolgár)-török-magyar érintkezést, egyfolytában, kezdve az őshazától az V. században, föl a honfoglalás korán át hazai földön (bolgár őslakók ittléte teljesen igazolva van) a XII. századig, közvetlen szomszédság, ellenségeskedések s barátságos érintkezések közben (bolgár földön is vannak magyar nyomok!).
A lehetőség itt valóban erősen meg van okolva a két nép állandó kapcsolata s az érintkezés általános nagy hatása által. A részletek azonban számos aggodalomra adnak okot. Azt az elvet el kell ismernünk, hogy a hun hagyomány nem olyan elvont fogalom volt kelet nomádjainál, mint a mi tudományos gondolkozásunkban, hanem konkrétum. Eseményekről s mindenek fölött nagy alakokról, egészen természetesen legelső sorban Attiláról volt bennük szó. Jogos a föltevés azonban, hogy a keleti közös hun mesekincsnek az élete fokozatokat tűntet föl.
Először mesélték őket a keleti nomádok elég épségben, a hagyomány idegenségének teljes tudatával, majd magukévá tették az összezúzott, torz anyagot. E második fokra példa a bolgár hagyomány, mely Avitocholt s Irnikit, ma már kétségtelenül mondhatjuk: Attilát és fiát Irnákot, a bolgár uralkodók lajstroma élére teszi. Az analógiás következtetésnek nincsen semmi akadálya. Föltehetnők, hogy a magyarok, a bolgároktól vagy másoktól véve, végül is kisajátították maguknak a hun-hagyomány két nagy alakját.
Tegyük fel, hogy Aladár sem gót szó, hanem oszét, tehát Kaukázus-alji: akkor a harmadik alak keletisége is biztosítva van. Merjük az egészet? Nézetem szerint Gomboc és Grexa megoldási kísérlete, kiket Hóman követni látszik, még mindig hagyott nehézségeket. Bolgár átadás mellett a két név eltérése, különösen a Csabáé Irnik helyett, megfejthetetlen rejtély, melyet a finn "Szampó"-val való azonosítás (nyelvi nehézségeknél sokkal nagyobb itt az ugor őshitbe való visszavitel s a halottaiból visszavárt hősnek egy a nép virágzását jelentő tárggyal azonosítása) csak bonyolít.
Ez a kérdés-részlet ma, az új kísérletek után, bizonytalanabb, mint valaha! A történeti alaphoz ti. talál a magyar monda, a nevek azonban nem - a bolgár eredet föltevése mellett. Higgyünk hát önálló magyar alakításban már keleten? Ez a jövő kérdése. Én föltevésekkel most nem dolgozom. Hátra van még egy nehézség: az egész nép hun-eredetének s a királyi háznak Attilától leszármazásának a hite.
A bolgár analógia mindössze annyit mond, hogy a bolgárok élire tették uralkodóik lajstromának a hun neveket, magát a népet (talán, nem tudjuk) nem származtatták a hunoktól. Mi következik ebből a magyar hiedelmekre? Jogos a pesszimizmus, hogy úgyszólván semmi, mint az előbbi kérdésnél. A kisajátítás bekövetkezhetett, de sem hogy milyen méretű volt (az egész népet őseiknek tartották-e vagy csak a mondai nagy alakokat tették meg ős uralkodóikká), sem hogy mely réteg (az egész nép, az előkelők vagy csak éppen az uralkodó ház) részéről, nem tudhatjuk.
Egyik legfőbb akadály a magyarok sokáig tartó laza törzsszerkezete, szemben a bolgár centralizált hatalom régiségével s erejével, a másik a fejedelemség kései, honfoglalás előtti szervezése, hozzá nem is bolgár hatásra, mint Gomboc Árpádnak s családja tagjainak török nevéből következteti, hanem egészen bizonyosan kazár ösztönzésre.
Egyik bolgár-elmélet sem vezet itt ki a bajból. Föl lehet vetni különben azt is, hogy a beolvadó bolgárok miért hozták csak a hun-tudatot s miért közvetítettek csak a hun-hagyományból két alakot s feledték és feledtették a maguk bolgárságát, a maguk nagy bolgár elődeit, teszem Kurtot. A bolgár megoszlásról szóló bolgár mondákba sem fér el egy, a magyarokat meghódító törzs kiválása. Gróf Zichy István nagyérdekű fejtegetései ma még problematikusak. Ha bolgár-hun azonosításuk igaz, akkor több bolgár, illetve hun hatásrétegről kell majd beszélni. Míg e hiedelmet a hun-magyar rokonságról s annak bolgár eredetéről Gomboc és Zichy mint elvont keretet s lehetőséget állítják a megfontolások élére, Grexa, igaz röviden, kapcsolatba hozza az egy testvérpártól eredet, csodaszarvas és nőrablás mondájával is. Király György ezeket a mozzanatokat a legridegebben visszautasítja, keresztyén, tudákos; s ha régiek, legföljebb görög-római eredetet engedve meg, Grexa ellenben kísérletet tesz mentésükre.
Védi a régi álláspontot ősmagyar hagyomány voltukról s bolgár elméletéhez építőkőül használja a bennük előforduló Belár (=bolgár) nevet - Dúlról ő nem szól, erről Németh Gyula azt bizonyítja legutóbb, hogy szintén azonos egy bolgár fejedelmi nemzetség, a Dulo-k nevével (s talán a besenyő és magyar méltóságnév gyulával). De ennek az összefűzésnek a következményei is bizonytalanok.
A vezetőállat mondája lehet bolgár közvetítés eredménye is, ők magukról meséltek ilyesmit; két bolgár törzs egy testvértől, eredetéről szintén volt köztük monda: de a magyar-hun rokonság hitét ez nem világítja meg jobban. Azt meg éppenséggel lehetetlen ez alapon még tárgyalni is, hogy köznépi vagy pedig a felső, uralkodó rétegből ered-e a hite a hun-magyar azonosságnak.
Előkelőségeknek, igaz, őseik fontosak, de a népmonda is csak kimagasló nagy alakok emlékét őrzi meg. Legtöbbet nyomna itt a Dul név, ha azonosítása bizonyos volna, s ha nem az egész nép eredetéről szóló mondában szerepelne.
A nagy, nomád birodalmak töltelékét alkotó népelemek őrizték biztosan a hunok bukásáról szóló tudatot, továbbították egymáshoz s mindegyik azzá tehette, amivé igényei követelték. Nyugat tudományát pedig megelőzte a korai középkor legnagyobb politikai és szellemi hatalmának, Bizáncnak a tudománya. Ez azzal a jelentőséggel bír a keleti nomádokról szóló ismereteinkre, mint Angliáé és Franciaországé a mai egzotikus népekről valóra.
Bizánc kész, örökölhető névrendszereket alkotott a kapuját ostromló barbárok jelzésére. Egy külön nevezet volt a "hun - szkíta - türk", mely egy VII. vagy VIII. század eleji műből átment a honfoglaló magyarokról szóló legelső forrásunkba, Leó császár taktikájába. A magyarokat "hun"-oknak nevezik Bizáncban 963-9 között s a X. század végén is. Bizánc diplomáciai érintkezése a magyarokkal a IX. század óta, bolgárokkal, kazárokkal előbbről is, sűrű.
Ezek valóságos kapcsolatok, közel a hun-birodalomhoz térben s időben! Grexa, igaz, arra hivatkozik, hogy bizánci látogatásukkor 950 körül Bulcsúék hallgatnak hun eredetükről s nem mondják Attilát királyuknak. Persze Konstantinos császár nem ír ilyesmit, forrásai közlésének a terjedelmére azonban ebből nem lehet következtetni, aminthogy arra sem, hogy bármit mondtak is ezek, mit hitt s mesélt otthon a nép.
Az utóbbi elemek mennyiségét Király György igen nagyra becsüli - viszont Grexa könyve a hun-hagyomány majdnem egész tömege népmondaszerűségének mentő kísérlete. Ők a legrészletesebben fejtegetve e kérdést, élesen szemben állanak egymással. Nem tekinthetünk el attól itt sem, hogy Grexa a székelyek között élő hun-hagyományt, így az Isten kardjáról, a Hadak-útjáról, Csaba-íréről, Csaba kivándorlásáról szólót, bolgár közvetítésre viszi vissza, s megjegyzéseket kell tennünk eljárására.
A híres közmondás: "Akkor térj meg, amikor Csaba Görögországból" puszta mivoltánál fogva, mint közmondás, főleg kései képzetre valló országnevével semmit nem bizonyít; Csaba-íre sem, hiszen kései névadás valamire mondai vagy történeti személy után közönséges. A Hadak-útja szerinte a volgai bolgárok által megőrzött képzet az északi lakóhelyükön ismert északi fényről. Nem helytálló, mert sem azok a bolgárok, akikkel a magyarok a Kaukázustól északra, sem akikkel már a mai hazai földön érintkeztek, nem erednek a volgai ágból; ezek igen későn szakadtak ki a közös bolgár törzsből s vissza nem tértek. A bolgár kard-kultusz s annak Erdélyben is kimutatható nyoma nem kötelező súlyú érv. Amit ellenben Grexa ezen fölül nyújt, az különösen a módszeres elv s a jövendő kutatás irányai szempontjából rendkívüli jelentőségű. Ő abban, hogy a fejtegetett mozzanatoknak népmondai, folklorisztikus bizonyítását adja, Király Györggyel, minden eltérése mellett is, teljes egyezést mutat. Ez mindkettejük értékelésére fontos körülmény.
A hun-hagyomány vizsgálata a folklór alapján nemcsak jogos, hanem kilátással, sikerrel is bíztat - ha nem is eredete föltárására, de helyének rokonai között kijelölésére s egyáltalán megmagyarázására nézve. Ezen az úton haladni kell s fognak még haladni a jövőben is
Király György részvétele a hun-monda, a hun-hagyomány vizsgálatában termékeny hatású volt. Az ő heves támadása a tervszerű mondakomponálás, a gazdag mondai hagyomány ellen, valamint az ezt követő vita, siettette a hadakozók frontegységét egy irányban: a hun-monda kérdése egyelőre a hun-hagyomány s ennek élén a hun-magyar rokonság hitének kérdésévé alakult, melyet a vázra rakódó rétegek föltárása, nagyságuk s eredetük kimutatása kísér.
Hogy ő itt az alapkérdésben a teljes tagadás álláspontján van, érdemét nem érinti, mert hiszen az ellenkező nézet híveinek eddigi eredménye is távol áll akár attól is, hogy a keretek valóságnak érezhetők legyenek, tartalomról nem is beszélve még. A legnagyobb jelentőségű azonban, hogy egy fegyvertársával együtt hangoztatja s dokumentálja a kérdések kisajátítására történő kísérletekkel szemben minden tudományágnak, így a mondakutatásnak is elsőrendű, a többiekkel egyidejű, egyenlő jogosultságát.
Hogy ebben ő túlzó kritikai álláspontot foglalt el, keveset jelent ahhoz képest, amit egy sivár eseménytörténeti kritika tud nyújtani a világnak. Ő különben is nem egyoldalú álláspontot képvisel, aminthogy teljesítményét nem szabad műve egy fejezete alapján megítélni. Könyve egy ragyogó tudományos vértezetű, gazdag elmének kaleidoszkópszerű változatossággal ható műve, melynek szempontokkal tömöttsége egyik fővonása.
Hogy ősköltészetünk formai kincsei közé megkomponált hun-monda nem tartozhat, ma már nem kétséges, tartalmilag mit lehet odautalni, ez volt az ő kérdése s ez ma is kérdés még, mert elhagyva esetleg az ő tagadó álláspontját, akkor is csak sejtésre vagyunk utalva tudásunk mai állapotában. Lehet, hogy a jövő vizsgálatok a fejlődő kontúrokat ki fogják tölteni, lehet, hogy akkor egy más hun-monda elméletben lesz módunk egy ideig gyönyörködni s aztán megint kételkedni.
Addig is Király György könyve s e kérdésre szánt, utolsó leheletig tartó munkája nemcsak történeti emlék, mint tartják, nem mestere, Riedl Frigyes elméletének megsemmisülése előtt még utolsó összefoglalása, hanem harci mű, mely a viták tüzében állott, ütéseket kapott és mért, a haladás, jobb megismerés eszköze egy harcos kezében, tiszta és kemény.
Czebe Gyula |