Várnai Zseni énekei az anyaságról, a fájdalomról, a hitvesi szeretetről,az élettel való viaskodásról és végül a halálról.
Ez a válogatott, régi és új versekből összeállított gyűjtemény a maga teljességében, hiány nélkül mutatja a költőt, még ha az úgynevezett "forradalmi" költemények ki is maradtak belőle. (Várnai Zseni könyve karácsony előtt, a cenzúra idején került ki a nyomdából.) Hiánytalanul, mert töretlen egészében tükrözi a döntő erejű motívumot, amely Várnai Zseni költői világszemléletét determinálja. Ez az alapmotívum: az anyaság benső erkölcsi átélése.
A fájdalom könyvének első ciklusa Az anyaság fohászai cím alá sorakozik. Ez a közös cím azonban átnő a cikluson s az egész kötetet - lényegében - magába zárja, összefoglalja, szinte egyetlen eredőre hozza. Várnai Zseninek minden verse az anyaság érzelmi és gondolati köréből sarjad ki; a hitves szerelme, az élet nyomasztó súlya, a halál misztériuma vagy a szenvedő milliók sorsa, mind ennek a körnek határain belül kapcsolódik érdeklődésébe.
Ennek az érdeklődésnek pedig külső és belső formája: az egyszerű, közvetlen, mélyről buggyanó líra. Daloló költő, a nyár termő bőségének, a fogantatásnak és a gyümölcsöző szeptember fájó melankóliájának énekese.
Az anyaság testet öltött szimbóluma a gyermek, aki szülője húsából, véréből, életéből szakadt ki önállóságra és - itt az ellentét csak látszólagos - örök önállótlanságra. Az anya szemében a gyermek mindig gyermek marad, akkor is, ha fönn kering már a felhők között.
Eltéphetetlen, titokzatos szálak feszülnek - sejtelmek, aggódások, gyöngéd becézések láthatatlan távíró huzalai - anya és gyermeke között s az anyák ezt akkor is tudják, érzik, ha a hálátlan fiak meg is feledkeznek erről. Szülő és gyermek két egymásba kapcsolt láncszeme az élet szakadatlan sorának s összetartozásuk az örök folytatást példázza.
De Várnai Zseni költészete nemcsak ezeket a kapcsolatokat tárja föl, hanem azt a mélyebb, éteribb - majdnem azt írtam: keresztyénibb - a megváltozott gondolatból születő "lelkek egyességét" is, amely egy gyermeken keresztül minden gyermek ősi testvériségét érzi. A lírikus szubjektív megilletődése ebben a fölsejlő érzésben kiszélesedik, széttárul, mint az ölelő kar, majdnem objektivizálódik s éppen ezzel egyetemes erejűvé válik:
A föld, az minden kisgyerekhez jó,
Ki tiszta lábbal indul rajta el...
De jönnek utak, rossz utak és jók
És ti csak mentek, messze, tőlem el,
Mert a távolság mesél, énekel,
Mert a távol aranyszínekbe szőtt...
Nem csak az anya éneke ez már, hanem magáé az anyaságé, amelynek méhe egybeforrva hordozza a születés és halál, az egész élet rejtélyét, azt a rejtélyt, amelynek minden ember részese.
De ha ez az egy hang dominálja is Várnai Zseni új könyvét, együttzengőit nem nyomja el s a művészi árnyalásnak gazdag változatai mentik meg a kötetet az egyhangúságtól. Szívesen forgatjuk A fájdalom könyvét s egy-egy versének érzett, tiszta zenéjét sokáig őrizzük magunkban, jeléül annak, hogy igaz költővel volt találkozásunk.
