Henri Bataille

Nem meteor hullt le az égről, csak egy színpadi csillag. De illő tisztelettel hozzá kell tennem, hogy arról a párizsi színházi égről hullt alá, amely minden évben, néha nem is egyenkint, hanem plejádokban a tehetségek csillaghullását bocsátja le az európai műveltség körében élő színpadokra.

Henri Bataille halála, neve ismét megragyogtatja előttem a boulevard ívlámpáit és színházi transzparenseit, amik lángbetűkkel írták bele az éjszaka sivatagjába egy-egy új darab illó nevét. Ó, én szagoltam és kortyoltam ezt a boulevardt-t, gesztenyelevéltől illatos tavaszi éjszakáit, montmartrei mámorát, szépségének, sikereinek absynthejét és bizony mondom, nagy hiábavalóság, vanitatum vanitas, ahogy a Kohéleth mondta.

Ám, a földi hiábavalóságok közül a leghiábavalóbb, a legcéltalanabb és talán a legszebb: egy forró párizsi színpadi siker. Az a város, amelynek minden idegszála a pillanat sikerének látszik élni - és ezek a pillanatnyi sikerek csak a századok folyamán rakódnak le irodalomtörténetté - az a város, amely szaharai szomjúságot érez a pénz iránt, voltaképp egy színpadi sikerben tombolja ki leginkább őrületét.

A párizsi színpadi siker mindazt jelenti, ami jóval a földi valóság csak elhalmozhat egy embert: világhírt, mindenfelől a világból özönlő pénzt és a dicsőség mindég kedves ditirambusait. Hogy ezeket a ditirambusokat egy előkelő kokott vagy egy megvesztegetett kritikus zengi, vagy az ostoba nép, amely mindent utánamond az újságoknak, hát nem mindegy? Vanitatum vanitas, de szép, csillogó, mámoros és jó, amíg tart. Olyan, mint a francia pezsgő vagy absynthe.

Bataille mint finom, lágyszavú költő kezdte lírai kötettel, amelyben sok volt a festői elem - Bataille a festéssel is megpróbálkozott és szerepelt a tárlatokon is - és ha megmarad a szelíd rózsasziromtépésnél, bizonyára kiváló költő lett volna belőle és ma már a francia akadémia tagja, mint Henry de Régnier. De Paul Verlaine vagy Baudelaire aligha lett volna belőle. Hát nem jobb így, hogy kiélte és kihasználta színpadi emberábrázoló tehetségét, amely nem minden írónak adatott és amellyel zengő és csengő sikerei voltak a világ minden számottevő színpadán.

Voltak évek, amikor a párisi népszerűség világraszóló reklám-reflektora szinte csak azért tündökölt, hogy Henri Bataille nevével kápráztassa el a világot. A divatos "grue"-k elszaladtak a "Salon"-ba, hogy megnézzék Berthe Bady színésznő arcképét, amelyet Bataille festett és este kilenckor autójukat odadirigálták a boulevard valamelyik nagy színháza elé, hol ugyanaz a Berthe Bady lépett föl Bataille darabjában. Híres szerelem volt ez: a színésznő és festő-drámaíró közt, a "Vie Parisienne" nem győzött eleget pletykálni róluk és Bataille világfiasan sima, borotvált, szelíd, kissé borongó arca, amelyet szinte maradék nélkül lehet berajzolni egy csúcsán álló egyenlő oldalú háromszögbe, a divatos párizsi nők álmai fölött lebegett.


És minthogy a siker kaleidoszkóp-világában semmisem tart örökké - hiszen a kaleidoszkópot mindig forgatják -, ennek a nagy szerelemnek is végeszakadt és Bataille darabjaiban többé nem Berthe Bady volt a hősnő, hanem más. A párizsiak, akik nagy romantikusok, voltaképp sohase bocsátották meg Bataillenak ezt a hűtlenségét, de a harcias nevű Henri jól tudta, hogy az ő élete és általában az élet harc és hogy egy öregedő színésznő miatt ő ezt a harcot nem fogja föladni.

Más színésznők karján hágott föl, egyre följebb a siker, a tantiémek, a világhír meredekén. A hűtlen Bataille épp oly beszédtéma lett, mint volt a Berthe Bady szoknyájához varrt Bataille. És párisi színházigazgatók, általában a világ színházigazgatói számára Bataille egyike lett azoknak az aranytyúkoknak, amellyel minden évben legalább egy aranytojást tojnak a műsorukra. Megvallom, Bataille ismeretében kissé elmaradtam. Azt a tiszteletet, amelyet a "Kolibri mama" keltett bennem, többi darabjai megerősítették, de nem fokozták.

Kiváló színpadismerő, Sardou igen jeles tanítványa és tele friss ötlettel, invencióval, azon kívül bizonyos irodalmi eleganciával, amely előnyösen különböztette meg például Henry Bernstein-től: ezek voltak és maradtak legfőbb impresszióim róla. És emlékezetemben fölvillan néhány pompás jelenete, amely szinte a halhatatlanság felé izzott ki ihletteljesen és kárpótolt a mesterségbeli sivárságért, a métier-vel és rutinnal járó engedményekért.

És ahogy telt az idő és ráncosodott az arc, Batailleról is lepattogzott az ifjúság varázsa és a világról is leégette a nagy háború a békés szivárványzománcot. Bataillet már - úgy vettem észre - nem fogadják oly szívesen Párizsban, mint valaha. Az ifjabb kórus - az örök szent és irigy ifjúság - zokon vette, hogy Bataille az irodalmi ösvényről, amelynek úttörőjeként ígérkezett, letért a kényelmes, széles, járt országútra, amely fölött Sardou és Dumas csillagai lebegnek. Az ifjak már kegyetlen viccekkel bosszantották az öregedő Bataillet. Például: két feltűnő eleganciájú hölgy beszélget:

- Színházban voltál? És melyik darabot láttad?

- Nem tudom, de azt a darabot, amelyben olyan hosszú mondatokat mondanak.

- Ahá! Tehát te a Bataille úr darabjánál voltál.


A kritika itt is - ott is kikezdte Bataille drámai költészetét és újabban csaknem minden darabja körül mérges irodalmi viták támadtak. A "La Phaléne" című darabja alkalmával egyenesen megvádolták, hogy a sikamlós témát azért karolta föl, hogy süllyedő népszerűségét alátámassza vele. Vita volt, úgy tudom, az Emberi Hús című legújabb darabja körül is. Ezek a viták azonban nem ásták alá egészen a tekintélyét, ellenkezőleg színdarabjainak problémáit belevitték az újságolvasók érdeklődésének körébe és az újságolvasók elmentek a színházba, hogy meggyőződjenek, igaza van-e vagy nincs Bataillenak.

És meg kell adni, a közönség mindig szembehelyezkedett a kritikával, fölkarolta és diadalra segítette Bataillet, az igazgatója pedig vígan dörzsölte a kezét. Könnyű azt mondani, hogy Bataille azért nyerte meg a publikumnál a csatát, mert hiszen annak az ízléséhez alkalmazkodott. Ha nem Batailleról volna szó, én is azt gondolnám magamban, mint a jószívű közönség; legyen boldog tantiémjeivel. Ellenben mindenki, aki jól vagy rosszul ismeri Bataille darabjait, bizonyára nem azzal az érzéssel távozott a színházból, hogy most megint látott egy darabot, amit eleve kasszadarabnak írtak. Bataillenak mindig volt mondanivalója és néha oly szépen mondta ezt, hogy az ember felfigyelt, mint ahogy a legnagyobbakra figyel föl.

Kár, hogy ez az igazán nagyra termett tehetsége nem volt egyenletes és ennélfogva inkább eredményre hajlott. Bataille az lehetett volna, aminek Henry Becque indult. A francia géniusz féltékeny Shakespeare, aki mellé vagy inkább alá csak Moličre-t állíthatja. Racine, Corneille inkább nemzeti nagyságok, mint világfároszok. Sardou és Dumas, bár Ibsen is tanult tőlük, a színpadi boszorkányművészet, de nem az irodalom nagymesterei. Annyi azonban bizonyos, hogy a boulevard mai drámatermő irodalmában Bataille képviselte a legnemesebb anyagot, amelyből - ki tudja - talán harang is lehetett volna, mindig zengő harang, ahelyett hogy hírharsonát öntöttek belőle.

Bataille most meghalt ötven éves korában, harcok közepett, aránylag fiatalon, de legalább nem kellett megérnie azt a korszakot, amikor közönségében is csalódnia kellett volna. Elsiratom, őszinte meghatottsággal, mint egy lehullt darabját annak a Párizsnak, amely még a háború előtt az emberiség zenitjén delelt. És rágondolok Anatole France borzalmas jóslatára

- "Azt hiszem jelenleg, hogy nekünk mindnyájunknak, nagyoknak és kicsinyeknek, akik vagyunk, nem lesz több utókorunk, mint az antik latinság utolsó korszakbeli íróinak és hogy a régi Európától, amely a szemünk láttára süllyed el, az új Európa sokkal inkább fog különbözni, semhogy törődjék a mi művészetünkkel, a mi gondolatvilágunkkal" - és elfog a merengés: ó szép Párizs, gesztenyefás és absyntheillatos boulevard, ragyogó transzparensek, zajos és hóbortos reklámzsivaj, te maradj meg nekünk és termeld ki a mi gyönyörűségünkre és megnyugtatásunkra békés Henri Bataillejaidat!

Szini Gyula