|
Hangversenykrónika
Székely Zoltán és Engel Iván az idén rendezték első önálló hangversenyüket. Kivételes tehetségük már a Zeneművészeti Főiskolának, illetőleg Thomán István mesteriskolájának növendékhangversenyein felhívta a figyelmet s amit akkor a növendékről jósoltunk, azt most örömmel erősítjük meg a kész művészről. Kész művész mind a kettő, mert bár még sokat kell tanulniok és fejlődniök, már megtalálták egyéniségük útját, melyet csak követni kell, hogy művészetük mind nagyobb teljességet és mélységet hódítson magának.
A vonó, mint állandóan cselekvő erő (a hangképződést az egész hangzástartam alatt befolyásolja), megeleveníthet külön-külön minden egyes hangot, mely egyébként csak a többi hanggal való viszonyában eleven. Ez a mondhatnánk szólamon kívüli élet csak úgy jogosult, ha szigorúan a hang szólamvonalban elfoglalt szerepéhez idomul, a szólam életét minden egyes hangon belül logikusan folytatja, tehát szólamonkívüliségét, idegenszerűségét levetkőzi. A hegedűművészek kilencvenkilenc százaléka ezt figyelmen kívül hagyja.
Sőt amit a köztudat "lírai erőnek", a "kantiléna édességének" nevez, az rendszerint abból áll, hogy a művész minden egyes hangból külön-külön tragédiát csinál. Ebből a hibából, elismerjük, könnyű más irányban hatásos erényt kovácsolni; példa erre maga Hubermann, aki azonban ösztönszerűen mégis megőrzi (ha nem is tisztán) a kapcsolatot a melódia szerkezeti egységével, míg epigonjairól ezt csak ritkán jegyezhetjük fel.
Nem kevésbé veszélyes a frazirozásnak az a módja, mely a vonó különböző fekvéseinek specialitásait húzza alá, arra támaszkodva, hogy ami a legkönnyebb, az a legtermészetesebb is. Ez az elsősorban burmesteri felfogás abból indul ki, hogy van egy abszolút (a művészi alkotás szellemétől független) vonótechnika, amelynek alávetendő a szólamvonal minden ezen kívül eső követelése.
Tehát pl.: az egy vonóra vett mondat úgy alakul, ahogy azt a vonó elindításától a megállításig fellépő természetszerű hangzáskülönbségek meghatározzák; a több vonásra tagolt mondat ezek szerint periódusos hangszín- és dinamikai (sőt hanyagabb játékosnál agógikai) hullámzásokra esik szét. Burmester ezért a kisvonalúság művésze: csak apró nippekben vagy speciális vonóbravúrokban (Kreutzer-szonáta III. var.) csillog fölülmúlhatatlanul. Fölényes, mert nem zavartatja magát. Székely Zoltán játéka az említetteknek legélesebb ellentéte. Technikájában még sok az anyag, mert aki az anyagot teljesen le akarja igázni, az nem kerülheti el a nehéz harcban a megsebesülést. Sok gondot okoz az eszköz annak, aki azt csak eszköznek és csakis eszköznek tekinti. Székely a hegedű kedvéért nem áldoz fel semmit az előadandó műből, de nem is tesz hozzá semmit, ami nem belőle jön.
Küzdelme következetes, bátor és most már megállapíthatjuk: győzelmes! Voltak, akik lemosolyogták két év előtti érdes, akaratos tónusát: a hegedű nem akart még úgy szólni ahogy ő akarta; viszont az a bizonyos meleg, érzéki hang, melyre legtöbben törekszenek, nem csábította őt. Nem adta fel a harcot: s az idén már diadalmasan zengett hegedűje a Brahms-versenymű zenekara felett. Ilyen küzdelem egyelőre egészen leköti a fiatal művészt, valahogy kiszívja minden erejét s játékában a boldogító, felszabadító líra helyét, hatalmasan koncentrált fantázia foglalja el.
Új utakra törő művészeknél ez gyakori eset; gondoljunk csak a komponista Lisztre, vagy Bartókra. Míg azonban Lisztnél a képzelet, a mámor hedonisztikus gyönyöreivel csillapítja lázát, addig Székely inkább aszkéta vérmérséklet: fanatikusa kielégítetlenségének s még korlátoltsága is csak kérlelhetetlenségét erősíti. A hangképzést és az értelmes frazirozást máris tökéletesen markában tartja. Az a-moll Bach-szonáta II. és III. tételét, a Haydn és Kodály hegedű-cselló duót csak a legmélyebb zenei ösztön érezheti meg ilyen logikusan.
A mélyentagoltság monumentalitása azonban még szenved inkább rajzra, mint plasztikus árnyalásra, szétválasztásra irányzott képzeletétől. Bachjában kevés a nyugvópont, ezért olykor elveszti a talajt, mint pl. az a-moll szonáta I. tételében. Ha több szabadságot engedne magának, hamarabb jutna a sokoldalúbb perspektívát igénylő plaszticitáshoz, így az ő maga módján azonban jobban jut oda.
Székely játékából még sok hiányzik; de ezek a hiányok pozitívabb értékek, mint másnál a teljesség, mert mindegyikük egy-egy hatalmas keresést jelent. Pártos István üdvözítő mindig-teljességével szemben Székely akkor teljes, mikor keres és harcol. Öntudatlan kielégületlenségét talán a maga is zeneszerző táplálja benne s az ebből fakadó türelmetlenség, mely az interpretátor alázatos maszkjában keresztül hajszolja képzeletét a mások-írta zeneirodalom műremekein. Székely fiatal muzsikusaink között a legmélyebb zenei fantázia. Engel Iván művészete szabadabb, közvetlenebb, de egyszersmind lazább, kevésbé koncentrált. Székely egész szubjektivitását beleáldozza fantázia alkotta művészi világának kiépítésébe; a való élet elfelejtődik, hátramarad, a képzelet elszáll életen-túli, örök formák közé. Engelnél a fantázia boldog álomországa és a szenvedélyes földi küzdelem állandóan összeölelkeznek.
Effajta művészetben nem találunk lezárt formát, mert a felindultság lírája határozatlanná tágítja a körvonalakat. Eszközei: expresszív árnyékolás és színezés; az előadandó műnek érzelmi szimbolikáját fejti ki, míg a formák, vonalak elvont életét figyelmen kívül hagyja. Nem klasszikus, a szó bachi vagy mozarti értelmében, számára a zeneirodalom tulajdonképpen Beethovennél kezdődik. Engel Iván egyelőre a mélyen felkavaró szenvedélyű Beethovenhez (Op 7., Op 10. Nş 2. Largó, a cisz-, d- és f-moll szonáta) áll legközelebb.
Ezért a műsoron szereplő kis f-dúr szonáta játékos, pajzán kedve sokszor szenvedett a fiatal művész érzelmi túlfűtöttségétől. Engel igazán a Dohnányi-rapszódiákban érezte otthon magát: billentésének harmonikus szépsége (a kantilénahang még nem elég szerves, az expresszivóknál elveszti egységességét, példa rá az olasz-koncert lassú tétele), nagyszerű szabadlendületű ritmusa, friss, ösztönös invenciói, mind nagy művészre utalnak. Műsorából kiemeljük a finom, olykor talán szentimentális Chopineket, viszont az Olasz-koncert I. tételének acélos, kötött ritmusa, kemény, tiszta fénye egészen más vérmérsékletű muzsikust követel.
A műsort olvasva, egyetlen reményünket Brahms hegedűversenyébe helyeztük; sajnos a közreműködő berlini hegedűs ezt az illúziónkat is csakhamar szétfoszlatta. Mi szükség van ilyen műsorra? Miért kell Berlinbe menni olyan művészért, akinél idehaza minden ujjunkra különb akad? A zenekart kár ilyen műsorral fárasztani s kár fárasztani magát Kerner Istvánnak is, akit olyan nagy feladatokra predesztinál kiváló és sokszor méltatott művészete. A zenekar elég jól működött, csak a Brahms-ban volt példátlanul fegyelmezetlen.
Tóth Aladár |