Szomory Dezső - II. Lajos király
Negyedikül immár előzői nyomán, azoknál inkább is, csakugyan királydráma ez: felleljük, tisztes ismerőseink, a szankcionált formaságokat: király és királyné, viszállyal töltekezett tanácsosok, futárok, kikből vérrel elegy buggyan ki a hír, zörgő hadak vonulása hajnalodó utakon, országos események. Mégis íme, lehet ó tömlőkbe új bort tölteni, az ódon becsült fegyverzetben új költészet vív itt, ez a királydráma jóformán egyetlen komolyan veendő színházi esemény mifelénk esztendők óta már.
Szomory formabontó, újító; más oldalról teszi drámává a drámát, mint ahogy tanultuk eleddig. A görög drámának, tudjuk, kétféle színjátszói voltak: a két, majd három agonistes, a három "harcoló", akikkel tragikus dolgok történnek és akik tragikus dolgokat visznek is véghez, végzetüldözte héroszok lévén, koturnuson lépdelő szálas alakok; a másik csoport pedig a kórus, melynek tagjaiban a tragédia voltaképp végbemegy: megábrázolt átélői a tragikus élménynek, ők a fókusz, melybe összegyűl a tragikus fény és bennük törve képpé sugárzik a nézősereg szemébe egységesen.
Később aztán megszűnt a kórus és maradtak az agonistesek: keresztény dráma; a tragikus fény valahol a nézőtér fölött, egy absztrakt pontban találkozik. Azután eljött a kor, melynek nincsen szeme héroszokat látni. Megtömpültek az emberek, honnan vegyünk hát agonisteseket? Ez a rezignáció kora: polgári dráma, naturalizmus. Ez a kísérletezők kora: akarás-virtuóz németek hosszú menete Hebbeltől Hasencleverig és ki tudja meddig még, kémiai úton próbálnának előállítani egy hősi homunkuluszt, vajúdnak a hegyek... nincsen dráma, csak dramaturgia, bebizonyítani, hogy nem is lehet.
Szomory lemond a kísérletező kétes babérjairól. Igazi művész, aki nem akar erején, korának erején felül, számára akarni - teljesíteni egyet jelent. Emberek máma nem tudunk héroszt kiszülni, mit tehet hát? Ha elmaradt az agonistes, visszajön a kórus. Ez a megoldás beláthatatlanul merész és úgy tetszik nagyarányúan sikerült.
Mert az egész darab nem más mint a mohácsi tragédiát kísérő kardal; karvezetők vannak csak, nem agonistesek, hősökről akik nincsenek, említés ne tétessék. Tragikus hős el nem lehet hőstett nélkül, a darab szereplői közül senki sem tesz semmit, nem is tehetne, a legerősebb, Szapolyai tette is csak annyi, hogy nem jön; megbűvölten állnak, mint akikre hirtelen roppant fény esett. Nem hősök ők, hanem a kórus tagjai, kifeszített idegzetük hálóján labdaként táncol súlya a nagy tragédiának, mely mérföldekkel odébb játszódik, Péterváradnál, a Duna megvérzett partjain, Mohácsnál; az agonistes a félhold valahol, vagy talán Magyarországnak gonosz angyala, viharfelhők horizontjában.
Minden-minden kívül történik, nemcsak a színpadon kívül, de kívül az alakok valaki-mivoltán, minden akarásuktól függetlenül, ott küzd a rettenetes agonistes, a névvel nem nevezett és idáig a küzdelemnek csak együvé gyűjtött fénye vetődik, mint égő falvak lángjáé. Ebben az egy pontban találkozott sugárban vergődik a színjáték, a színpad lett immost újra a tragikus élmény fókuszává. A tragédia kívül történik, de itten szenvedik át; ez a fontos! Nem az országos tüzek, de a sebek, amint sziszegve fájnak a máglyán.
Ilyeténképpen módosítván a drámát, sok minden feleslegessé vált, ami szükségesnek láttatott eddig: így a dialógus Míg drámai hős harcolt drámai hős ellen, a dialógus volt a fegyverük; a kórusban csak dal van. Az egész darabban alig van párbeszéd, akkor is egymás mellé beszélnek, fantomokkal a magányosok! A kar beszél itt, mindannyiuk egy-egy szót kiáltva maga elé, mely csak a többiek szavával együtt értelmesül.
Megszűnik a drámai akció. A darab "meséjét" éppúgy nem lehet elmondani, amint egy versét nem; a mese = mozgás nem fontos, csak a ritmus, mely mintegy távoli földindulás echója itt.
Megszűnnek az árokkal körülhatárolt drámai jellemek; mind egyívású emberekké vetkeződnek a tragikus élmény Röntgen-sugarában. Mind egyformán beszélnek azon a különös, mondat nyűgétől felszabadult nyelven, mely az eksztázis pillanataiban születik. A karban az ember nem fontos, csak a hangja: élete együvé szűrt szenvedésének hangja amint kitör, mikor feljön a morsimon hmas elkerülhetetlenül.
Merész ez a játék! Mi marad akkor, ha mindez nem fontos és sok minden más sem? Tisztán-pusztán a tragikus élmény, kiboncoltan a drámai velejárók tömegéből. Csak az atmoszférát, az immár tárggyá sűrűsödött levegőt, mely várjuk, leszakad egyszer majd gyilkolva a dárdák hegyéről: ezt adni a célja Szomorynak; - a tragédia líráját, a tragédiát belülről, ahogyan fáj a páncél alatt. És ez teljességgel teljesül.
A darab minden szótagjában és gesztusában ott a tragikus élmény emberi formája: a várakozás. Minden felvonás egy-egy várakozást jelent: majd futárra, majd határozatra, majd meg seregre, mely nem jön; végelemzésképpen mindig ugyan-egyre: a bizonyos halálra, mely tragikus lesz.
A várakozás feszültségének csak egyetlen kifejezhetési módja van: a végső pátosz; és a pátosz elömlik megállhatatlan, - nem mint folyóvizek árja, mint rohanó hegyi patak, de mintha egy borospince összes kiütött fenekű hordóiból megindulna a sűrű bor, melynek az illata is részegítő.
És milyen nehéz ez! A pátosz kétélű fegyver; ha csak egy szó nincs a helyén, egy szó, mely megereszkedés vagy racionális kifelészemlélődés a bűvös körből vagy akármi "más hang", és már tönkremegy az egész, mint film, ha kicsinyke fény éri; komikussá válik a pátosz, ha nem tud egységes maradni. De ezt a rossz szót itt hiába keresnők; bámulatos edzettséggel lakozik a költő a "legmagasabb csúcsokon".
A másik veszély a retorika; a pátosz üres dübörgéssé válik menten, ha a már bevált eszközökhöz nyúl; a patetikus létkérdése az eredetiség. Szomory minden sorában sajátos, minden képe kép, melyet látni lehet, nem szóvirág, irtózik a pointtől, az ő gondolatmenetét ki bírná utánozni? Felszabadult az a franciás rétorok vizenyős logikájától. (V. ö. Árva László és II. Lajos szavait szüléikről.)
És csodálnunk kell Szomorynak nagy fiatalságát, mert a pátosz a fiatalság kincse; ekkora szenvedélyt rajongó gimnazistákban ha találni, önképzőköri periódusukban, mikor minden napkelte élmény még. Sőt mintha megfiatalodott volna esztendőkkel a II. József óta.
Magányosan áll ez a királydráma nagyszerű módszerbeli megoldásával irodalmunkban. A világirodalomban elődei - a Takácsok talán? Maeterlinck fiatalkori darabjai, a Vakok, a Hívatlan Vendég? Mértföldes távolságok a stílusban. Volt-e valaki, akit hasonlít ez a költő? Talán egy: magányos barokk költő az is, bőséges dikcióját hadarva mondták régi színészek, mert a szók egymásba botoltak bőségükben; fáradhatatlan-hanyagul ontotta a hasonlatokat és csipkés metaforákat szikár kezéből mint valami áldást: Calderon, a nagy jezsuita a Habsburgok trónja árnyán, az Escurialban.
Szerb Antal Kristóf
