Új Bartók-művek

Mindnyájan azt hittük, hogy Bartók Béla küzdelmes harcában már legyűrte azt a közönyös, majd bosszús meg nem értést, mely érvényesülésnek útjában állt. A Meistersinger "tüskebokrába" kergetett "tél", azonban csak lesbe húzódott vissza, hogy a legelső adandó alkalomkor, mint a károgó varjú kirepüljön. Legalább is a legutóbbi Bartók-bemutatók kritikáit olvasva, szomorúan kell megállapítanunk, hogy az a megértés, mely a napisajtóban Bartók külföldi sikereivel egyenes arányban növekedett, komikus félreértés volt.

Akik Bartókot azonosították külső magyaros jellegzetességeivel, most tanácstalanul nézik művészetének fokozatos elmélyülését, melynek gyönyörű dokumentuma a filharmonikusok által bemutatott III. szvit, de még inkább a szerző zongoraestjén hallott 8 zongoradarab (Op. 20). Bartóktól csupa "Este a székelyeknél"-t és "Medvetánc"-ot várni, körülbelül annyi, mintha Mozarttól azt követelnénk, hogy a Varázsfuvola vagy Requiem helyett is Don Juan-menüetteket és török indulókat komponáljon.

A napisajtó általános offenzívájához, már a "Magyar Színpad" műsor-magyarázata készítette elő a talajt. Ez a "magyarázat", (amely mikor még nem volt papírhiány azzal mulattatta a laikus közönséget, hogy dominánsba, vagy szubdominánsba modulál-e valamely tétel) ezúttal egyszerűen megállapította, hogy a harmadik szvitben tematikus munkát nem találunk.

Az igazság ezzel szemben az, hogy a mű első tétele dal-, a második rendes szonátaformában épül fel, a szokásos alaphangnembeli visszatéréssel; a harmadik, illetve negyedik rész szintén kissé szabadabb dalformában szövi témáit. A hivatalos kritika különösen azt fájlalja, hogy a zseniális zeneszerző már nem olyan "karakterisztikus", mint régebben. A karakterisztikum magában még sohasem volt valami dicső erény s a Bartók-muzsika jellegzetessége bizonyos fokig korszerű vonás: a modern zenekutató, kereső helyzetének eredménye.

---

A Wagner-Brahms epigonokkal és Straussal kimerült zenei mondattan felfrissítést egyedül a népzenétől várhatott. Természetesen a primitív muzsikának elsősorban azok az elemei jöttek számításba, amelyek a szokásos frazeológiától legtávolabb estek, amelyek tehát a "legjellegzetesebbek" voltak. Bartók előtt ezért két feladat állott: a magyar népzene alaki érdekességeinek kihámozása, sőt kiélezése, másrészt az így tárgyilagosan kialakított stílus egyéni, saját belső élményeit kifejező nyelvvé alakítása.

Ezzel azután két törekvés haladt párhuzamosan: a jellegzetességekben kifelé-gazdagodás és a metafizikai befelé-elmélyülés. Az első törekvés korszerű, tehát gyakran talál rokonokra a modern zenében (Sztravinszkij, Goossens); a második azonban Bartók legsajátosabb mélységeibe vezet, ahova sajnos, még kevesen tudják követni.

A harmadik szvit szerzője mindkét tendenciát képviseli. Legértékesebb tétele, a Prelúdium: egészen új színekkel gazdagítja Bartók képét. A "Kékszakállú" víziós metafizikai költészete után, itt világosabb, életbekapcsolóbb regényesség köszönti a hallgatót. A Scherzo már jól ismert, gyakran visszatérő főleg ritmikus ötleteket dob elénk, csakhogy a legdifferenciáltabb s egyben legvadabb formában. Hideg, kemény ritmus ez, melyet csak a fantázia hevít égető lázzá, teljes ellentéte Kodály tisztán lírai szenvedélyétől felgyújtott nagyszerű rubatójának.

Érdekes szempont Bartók fejlődését ezeken, a különböző korszakokban újra és újra felbukkanó, ismétlődéseken keresztül követni: hogyan gazdagodik, hogyan mélyül el egy-egy ilyen, mondhatnánk veleszületett, apriori invenció. Ebből a szempontból (ugyan inkább hangulati, mint alaki vonatkozásban) a szvit utolsó tétele is Bartók életének egyik "Leitmotívum"-a. Még benne rezeg (a két záró-akkord) a "Kékszakállú" könnytő-látomásának tragikus megrázkódtatása, de már a téma második mondata az utolsó vonósnégyes fojtott szenvedély Lentója felé mutat.

A III. szvitet, noha szenzációs hangszerelése a múlt nyár terméke, még tíz év előtt fogalmazta meg Bartók, tehát egyik legromantikusabban színezett periódusból származik. Most bemutatott ŤNyolc zongoradarabť-ja ismét ama klasszikus csapáson indul, melyet már a II. vonósnégyes jelzett. Újra népdal-feldolgozásokkal van dolgunk, melyek messze legragyogóbb koronái Bartók ezirányú korszakos munkájának.

Ritmikus és összhangzati rokonságot alázatos kutatásának vagy a legtöbbször harmóniai ötletre alapított fölényes formai felépítésnek tárgyilagossága az Opus 20-ban tökéletes, homogén egységbe forr a hangulat finom átvételének, illetve a témát elborító víziónak érzékenyen meghatódott, illetve ellenállhatatlanul leigázó lírájával. A formai kutatás egyetlen eddigi eredménye sincs elhanyagolva, mégis sehol, semmi kísérletszerűség!

A zongora ezernyi lehetősége él bennünk, de sehol sem hajlítja el a szigorúan zenei elgondolás egyenes vonalát. Bartók művészetének folyama, mely romantikus korszakaiban szélesre terült, sokszor még ágakra is szakadozott, hogy messze vidékek talajából újabb és újabb ásványi tartalmat mosson magába, most meggazdagodva összeszűkíti medrét, hogy a klasszicizmus szorosában sodra annál mélyebb, annál magával ragadóbb legyen.

Tóth Aladár