|
Móricz Zsigmond - Halvány fénykéve
Betegen, alvástalan fekszem kilencven napja, éjfélutánokig s még mindig nem tudok magammal foglalkozni. Ha szememet lehunyom, fáradtan és az erek dagadt sajgását lesem, akkor is sietek másra gondolni. Lelkeket, pozitívumokat, idegen életeket. A Lányi Sarolta: Napjaim c. verses könyvét mohón olvastam végig, mint minden nőíró könyvét, az asszonyi lélek külön, saját hangjaiért. De éppen ezeket ritkán kapja az ember (a férfi): emberi (női) hangok helyett csak a férfihang visszhangja szól fátyolosan kissé a női szív érzéseitől áterezve. Ez a könyv igen, ez a Százarcú Szerelem vágya, epedése, küzdelme, jajja a Nő szívében. Megdöbbentően Nő. A küzdő kézre esküvő, tenyérbebújt ijedtszívű madár dalai ... * Kéjben fogant, teherben tömörült, kínnal kiszült lények, élők, mint az Ember, a Kemény Simon versei. * Ifjúságom legmélyebb emlékéhez menekültem: Shakespeare Athéni Timonját kerestem föl. Bizonyára ez a legtipikusabb Shakespeare darab: feszültsége nem kisebb, mint a Machbeté, III. Richardé, nagyobb mint a Hamleté. S témaköre, az embergyűlölő nemes lélek problémája szélesebb, mélyebb, mint egy valamely mégoly emésztő szenvedélyé is. De ma, Timonon keresztül kitisztult bennem valami, ami régen kínoz, ifjúságom óta, valahányszor Shakespeare-t olvasom. Sokszor gondoltam arra, hogy mégis-mégis lehetetlen, hogy az a vadorzó írta e darabokat: de holmi lélektani ok mégis amellett szól, hogy csak civilizálatlan barbár írhatta őket: Shakespeare-nek közös vonása tragikai hőseivel, hogy soha nem rendül meg önbizalma, kitűzött célban s a végrehajtás akció-jogosultságában való hite. Csak egy vadember bír ekkora kezdőenergiával, amely végig s egy életen át hajt, az indulás hevességével. A Shakespeare hősei nem tragikus hősök, hanem tragikai hősök. Nem emberek, hanem elgondolások, koncepciók, kompozíciók. Timon, Lear király, Othello, Machbeth, III. Richard, figurák, nem élő emberek; az élet gazdagságával, színével, nyűgeivel, bajaival, kínjaival, hanem egy határozott lelki vágányon futó figurák: elgondolások, agy produktumok, akik sohasem éltek, hanem magukban, mint fókuszban felgyűjtik az odatartozó karaktervonások erdejét. S ezzel Shakespeare egy rendkívüli, egy napóleoni hódító lendülettel megteremtette s 300 éve megszabta a színpad művészetét, de el is ugrott az élettől. A shakespearei színpad egy deszkákon nőtt művészet, amelynek csak érintkezési pontjai vannak, az élettel, amelyből merít, de az élettől elszakadtan, magában nő s virágzik ki fantasztikus önlétté. A kiindulási pontja: az egyén fölfedezése. Az egyén számtalan alakban pattan elő. De a társadalmi, családi, emberek viszonylatából előálló problémákig nem nő ki. Igaz, az egyén, keze közt úgy is sok mindent érint e viszonylatokból, de egyénen túli probléma nem kelti föl alkotó érdeklődését. Az Ego-nak ez a művészi, sőt mesterségbeli túlzsúfoltsága idézi elő a dikció hallatlan és állandó bőségét: hol volt élő ember, aki néma s megdöbbent szerelmét Romeo szóáradatával fejezte volna ki; elnémító, elkeserítő dühét a Timon szóförgetegével okádja elő; asszony, aki Volumnia áradatát, mely mindent megcsúfol amit az asszonyokról tudunk. De Shakespeare-nek a valóság nem fontos, neki fontos a színpad. Minden halmozva, kizsigerezve, semmi soha nem zavartan, tétován. Itt a hős hős, a fösvény fösvény, a bősz apa bősz, a szerelmes szerelmes, a dühös dühöngő, a nemes nagylelkű, a ravasz feneketlen, a viccelő viccrakéta, a Hamlet haláláig Hamlet s Timon a síron túl is Timon. * Visszajár egy nyári emlékem, kéziratban olvastam Tersánszky Józsi Jenőnek egy kis darabját, mely a cigányprímások kisvárosi titkos és fantasztikusan cigány életét nyitja ki. A társadalmi életnek egy ismeretlen szigetet, Oceaniáját tárja föl. Aki valaha kisvárosban élt, ha soha nem volt is a prímásék lakásán mégis igaznak s ismerősnek s megdöbbentőnek látja a robotba zenét művelő, az egy elázott vendégtől elszántan "kereső" a hajnalban maguk örömére lumpoló csodálatos nép figuráit. Az úriasságnak, immoralitásnak, szemétdombnak s emberi finomságoknak speciális vegyüléke. A fehér faj után epekedő indiai pária, a szerelmében felborult lélek hisztériás nyomora a cigány férfi s nő elámító ős és vad természetessége, s mindez a magyar kisvárosi cigány valódi hangjaiban ... Tersánszky a mi társadalmi életünknek egy olyan mély rétegét tudja: a kisváros züllölt salakját, hogy páratlan ez egzotikus életsorsok igazságában. * Epitáfiumra pályázik Gerlemadarával Kertész István: búcsút akar venni az írástól? Vagy mért söpörte össze egy könyvbe egész múltját: három remeklő darab mellett annyi ifjonti zsöngét. A remek kötelez. * Az asszonyi lélek, az emberi lélek megkísértése a pénz által: ez a Füst Milán Aranytálán becses valutájú két és fél "guinea". Füst Milán bányász, aki csákányával a pszichikai igazságok aranyerei után kutat: már tartja a telért és egyre dúsabban aknáz. Nincs senki irodalmunkban, aki az ő kincses hegyeit már furkálta volna: maga fedezte fel s maga bányássza ki a maga Kálvária-Kupját. Már nyakig áll a hegyben és egyre szebb és egyre finomabb kincseket lel. * Két év óta etnáz, tombol, harsog: mint a lelkiismeret a Kosztolányi tolla, s mint a szív a vívódásban, kincseket gór: Néró nagyszerű. * Ady Endre. Mióta a föld a napból kiszakadt, évmilliárdok teltek s lám annyira lehűlt, hogy a hátán ember él: a Költő is a Napból kiszállt izzó, íves fénycsóva ... Immár Adyn is Tudomány korallzátonyok kezdenek rakodni: s konzerválják torzan a formát. Hű Révész Béla, első életíró, talán az utolsó, ki az életes vibrálást adod s most már jön a muzeális szorgalom, regiszter, cédula, katalógus ... a halhatatlanság ... * Széchenyi Naplója ... Mély megilletődés ... Olyan közel van ... annyira ember: én, te ... mi ... Magyarok: emberek: ... Raccsoló gróf, kényes, elbizakodott: a grófi társaság belső kis világának tagja, akinek minden polgár Untermensch s gúnynév: s ez a gróf egy ország ura, grófja, amelyről gondoskodik, amelyért gondolkozik, a Speckfresserek őrangyala ... A forradalmi viharzás: Ego-jának tartalma egy ország, amelyet ha száz, kétszáz évig él s tirannusa lehet, tökéletesen kiépít, felvirágoztat, boldoggá tesz s most tüzet dobnak az intézményekbe, forradalom. Dinasztia-ellenesség ... ó, Eseln, Dummheit, minden elvész, a szalon leég, lovakat készen tartani s menekülni ... Kossuth Antikrisztus ... nem: Széchenyi! Szanatórium ... zseniális őszinteség, amelyért minden időkben a bolondok házába csuknak mindnyájunkat ... a magát halottá tevő bogár föléledése: Blick ... a rendőrállam: házkutatás, az önérzet, függetlenség a főúri: mindent szabad elvesztett érzése: defloreálás ... a szennyes kezek érintésétől való iszonyú félelem ... golyó ... Az ország ájult élete: fölsikoltás "egy szó nyilallott ... Félisten születés" ... |