Nekem elpihent emlék néma arcod, a bimbós gyermekagy nagy reménye,
Mikor anyám száján szálltál lelkemig, ünnep tömjéne volt a levegőd,
Melyben arcod fényesen bukkant elém, s a misztikumba könnyen fölterelt...
De keresztrevert egy fiad fölött nem sírtam tiszta könnyeket
Nagy évek óta már, - mert annyi seb volt itt e barna földön,
S oly nehéz keresztek törték vállaim, hogy elmaradtam Krisztus öt sebétől..
Ha mondtam Isten, fohászom nyomán vágyam oly kemény volt
Mint a sarki jég, s nem hittem el a szentek tisztaságát,
A fehér jóság mennybeérkezését, s azt, hogy a bűnnek büntetése égi jog...
Csak jártam úgy az utak mély porában akár az állat, ha igába hajlott,
Néha cédaforrón futott a vérem, néha felsírtam kóbor kutyákért,
S bolyongó ifjú testért, mely lázban égett, míg bánatát hiába sírta Néked...
A testem nyillott, érett, csókra bujtott, meleg felhőket vont az ész elé
Ha ravasz kedvesem pihenni jött, s kereste azt az illatot,
Mely nincs virágban, könyvben, szép imákban, csak a szívben, mely gyötrött asszonyé..

Emlékszel-e, hogy mennyi éjjel kerestem lelked nyomát az ő szavában,
Hogy mult-e nap, amikor nem reméltem derűs kezed virágait
Sápadt földünk fölé, melyre hiába folyt a vér, csak nem piroslott rajta vigság...
Mennyit gyötörtél, míg a kétség elmarta szárnyam lengeségét,
Míg lenn maradtam földi koncnak, jó szolgának a nagy kaoszban
Melyet okos pokol kevert ily szörnyüvé, - sebző pernyét esőzve rám szünetlen..
S ha Mindennek titkát tudja elméd, emlékszel-e hogyan vigyáztam
Szép zöld ruhámra, melyet reménylő ifju sorsom szőtt szagos füvekből,
S a koszorúmra, s az esküvőmre, mikor elküldtek, hogy most Isten óvjon!
Láttad-e mondd a kezem remegését, az új élet elé, melyet hordtam tiszta kínnal,
Az ószinű árkot szemem nyomában, s nehéz foltokat zsenge combomon,
S gyermekemet, a szép szőke sugárzást, eléd mutatni hideg templomodban...
Te adtad mellém a sok ferde társat, kik százfelé törik egy perc értelmét.
Az okoskodókat, kik rendületlen, - akár a moly - rágják a hit ruháit
És az alázatban kevélykedőket, kik kiabálva mossák előtted bűneik?
Látod-e most a homlokom, nappali kíntól finom ránccal törve,
A virrasztástól mélyen elgyötörve, férges földhöz simulni, mint a remetét,
Ki a rögre hull, hogy az égbe jusson, s ott megszépítsd őt, mint a csodákat...

Engem is Uram, én jó vagyok, én kérlek Téged, hogy mutasd magad!
Csak egy sziromnyi csöndet adj, hogy illatán elméd szándokához érjek,
S ebben a rügyes tavaszi kékben, meginduljak a vezeklő szegény hitével...
Engedd el a sátán vérkezét, s fonódj magadban bölcsőink fölé,
Mulásunk fölé, izmaink közé, legyintsd képzetünk tavaszi bottal,
Melyet égi bokorról tördelt lélekké nagyult angyalszolga néped...
Tiporj a gyenge pázsit elevenére, s a gyönyörnek poros, mindesti csokrát
Hajítsd kezemből a zúgó folyóba; indulatomat lágyítsd sejtelemmé
Ha már tudásra méltatlan vagyok, - suhanj e délutánba égi jellel!
A fájdalmat fesd az ég falára, sürü biborral; mintha folyna vér,
Légy a napfénynek hívebb pásztora, dobáld a szívig, koronázd az árnyra,
Papi szobákba, örömlányi ágyba, - addig, amíg a futásom elájul, -
Ó, tégy csodát! S ez ájulásból támasszon szíved újra gyermek elmét,
S a tiszta szűznek mécsesét lobogva gyújtsd meg ágyékom pitvarában,
Hogy meglássam fogamzó pogányságom, s a kerítő űrbe visszaűzzem!