A fájdalom a boldogság egyik alkatrésze

Költők és bölcsészek már rég óta hirdetik, hogy a fájdalom szükséges rossz, mely nélkül az élet elképzelhetetlen. "Fájdalom a boldogságnak egyik alkatrésze", írja Arany János egyik gyönyörű versében és sok más költemény tartalmazza különböző változatban ugyanezt a gondolatot.

A költészet és magasabbrendű gondolkozás ezzel a véleményével azonban mindmáig egyedül állt: a nép széles rétegei, a józan ész után induló tömeg számára a fájdalom még mindig az a rém, melyből minél kevesebb szükséges s melynek teljes hiánya a boldogság maga.

A mit azonban fellengősen szép mondatok nem tudtak az emberiséggel elhitetni, azt kezdi most tagadhatatlan igazsággá emelni a rideg természettudomány és pedig első sorban az élettan. Minél behatóbban vizsgálja az orvostudomány az emberi szervezet működését, annál meggyőzőbbé válik az az elv, hogy a fájdalom nemcsak hogy elkerülhetetlen, de a boldogsághoz szükséges is.

Néhány franczia tudományos folyóirat több új érvvel erősítette nemrég ezt a felfogást. E czikkek alapján, melyekben Vaulair és Lucas-Champonnel orvosok a fájdalom természetrajzát érdekes világításban mutatják be, fogjuk mi is ezt a mindenkire nézve oly érdekes témát tárgyalni.

Az első kérdés: hogyan támad a fájdalom? A test bizonyos részére ható inger által, melyet valamely ideig az agyba vezet. Fájdalomnak azonban csak az olyan ingert nevezzük, a mely bizonyos határt túllép. Egy rendes kézszorítás csupán tapintási érzéssel jár, ha azonban túl erőssé válik, fájdalmat idézhet elő.

Ha azonban az inger még erősebbé válik, már fájdalmat se idéz elő. Ebben az esetben bénulás áll be. Tehát míg a mérsékelt inger fájdalmat, a túl nagy már bénulást hoz létre. Ez igen gyakran észlelhető. A kik valami magasságból, háztetőről, hegyről leestek, azt állítják, hogy súlyos sérüléseik mellett is valami kéjes érzés támadt bennük.

Régebbi időben gyakori eset volt, hogy műtét közben a beteg elájult s így fájdalom nélkül állta ki az operácziót. A fájdalom ez esetben bódítószerként szerepelt s mintegy önmaga hatását rombolta le. Damiens Róbertról, a XV. Lajos ellen elkövetett merénylet tetteséről van följegyezve, hogy a reá kiszabott rémes halálrakínzást bámulatra méltó nyugalommal szenvedte végig.

Türelmesen nézte a pribékeket, a kik minden izét egyenként tépték ki a testéből. Az első megcsonkítás, igaz, óriási jajkiáltást csalt ki belőle: ez után azonban az egész kínzás rá nézve is csak látványosság volt, melyet ép oly nyugalommal szemlélt, mint a köréje sereglett előkelő néző közönség bármely tagja.

A fájdalom hordozói az idegek, tehát ha túlságosan erős inger hat rájuk, felmondhatják a szolgálatot. Mivel azonban a különféle ingerfajtákat különféle idegek vezetik, megtörténhetik, hogy ugyanaz a testrész egyes ingereket érez s mások iránt viszont teljesen közönyös. Például valaki érezhet a tapintási, a hőmérsékleti ingereket vezető idegekkel s a fájdalom viszont ismeretlen maradhat előtte. Hiszterikus embereknél gyakran egész testfelületek vesztik el fájdalomérző képességüket.

Ezek az ú. n. anaesthetikus zónák olykor igen szeszélyesen vannak a testen elosztva. Hol a háton, hol a térden, hol a karon lépnek föl. Az ilyen helyekre aztán bátran lehet tűt szúrni vagy égető, maró szereket csepegtetni: az ember mit se érez. A czirkuszok önmarczangoló fakirjai s a középkor önkorbácsoló rajongói csupa ilyen hiszterikusok, a kik fájdalomérzés nélkül tehettek magukon oly dolgokat, mely másnak óriási kinokat okozott volna.

Hogy a túlnagy fájdalom érzéketlenné tesz, ezt azon esetek is bizonyítják, midőn nagy lelki fölindulások pillanatában testi sérüléseket észre se vesszük. A nagy inger itt elnyomja a kicsinyt. Tudvalevő dolog, hogy a katonák gyakran csak a lövöldözés megszüntetése után, vagy a roham végén veszik észre, hogy a harcz közepette maguk is megsebesültek.

---

A küzdelem lelki izgalma nem engedte érvényre jutni a kisebb testi ingert. S ez nagy szerencse. Ezt mutatja ugyanis az, hogy nem vagyunk képesek túlsok fájdalom befogadására. Hogy a lelki fájdalom minden gyötrelmek közt a legnagyobb úr, azt az öngyilkosságok statisztikája is bizonyítja.

A statisztika szerint átlag az öngyilkosoknak 11 százaléka öli meg magát testi fájdalom miatt, 18 százalék anyagi gondok miatt, 10 százalék a büntetéstől való félelemből, 5 százalék bosszúból, 4 1/2 százalék becsületféltésből.

A fönmaradó megállapítatlan százalékról is föl lehet tenni, hogy nagyrészt lelki bajok viszik e szomorú lépésre s így végeredményűl igaznak bizonyul az a fölfogás, hogy az öngyilkosok legnagyobb része túlteszi magát a meghalással járó testi fájdalmakon, csakhogy a lelki gyötrelmektől meneküljön.

A hiszterián kivül van még egy betegség, az ú. n. syringomyelie, mely a fájdalomérző képesség igenérdekes zavarait idézi elő. A betegség kezdő korszakában csak a hőmérsékleti változások iránt áll be a közönyösség. Ilyenkor a beteget izzó vassal lehet érinteni s még se fog mit érezni. Később azonban más fájdalmak is sikertelenül igyekeznek reá hatni.

A test teljes érzéketlenségbe esik. Ez a betegség talán a magyarázata Mucius Scävola híres hőstettének. Ez a sokat emlegetett római tudvalevőleg izzó parázs közé dugta a karját s fájdalom, jajszó nélkül nézte, a míg elüszkösödött.

Ki tudja, nem volt-e ez a kar anaesthetikus, érzéketlen s így az egész cselekedete csak hatásos szinjáték s nem a fájdalomleküzdés csodája? A fájdalom-mentességnek vannak modern példái is. Dr. Vaulair említ egy amerikait, a kinek soha életében nem fájt semmije se. A betegségek, melyek olykor meglátogatták, csak nagyon jelentéktelen rosszullétet szereztek neki.

Sebesülés, égetés nem hatott reá: úgy hogy mikor késő vénségére egy műtéttel a szürke hályogjától kellett megszabadulnia, a szempillája se rezzent meg, pedig a kés az ember legérzékenyebb részébe, a szarúhártyába metszett bele.

Eme kellemes oldala mellett azonban a fájdalom-mentességnek meg van az árnyoldala is. A fájdalom ugyanis az egészség őre. Ez figyelmeztet:menj az orvoshoz, valami bajod van! Ez kényszerít, hogy, gyakran kedvünk ellenére, ágyba feküdjünk s pihenjünk.

Ez mutatja meg az orvosnak a betegség helyét s így az orvosi kórmegállapításnak egyik legfontosabb tényezője. Mellhártyagyúladás, epekő, vakbélgyúladás csak is a velük járó jellemző fájdalmakból ismerhetők fel. Tudni kell azonban, hogy a fájdalom nem nagyon egyszerű útmutató s így akár hányszor tévútra is vezet.

Ismert dolog például, hogy az erős zápfog-megbetegedés fülfájdalmakat idéz elő. A beteg ilyenkor persze a fülorvoshoz megy, a ki aztán kénytelen a paczienst fogorvos kollégájához küldeni. Ép így támad igen erős főfájás, migrén is a fog megbetegedése nyomán.

Eme jelenségeknek az a magyarázata, hogy az idegek egymással összefüggésben vannak s így a fájdalom az egyik idegről a másikra átugorhatik. Lehet például fájdalmat érezni a térdben, bár a betegség oka a lábfejben székel.

Hogy gyomor fájdalmak az orrból indulhatnak ki, ez szintén bebizonyított dolog. Vannak az orrban egyes, ú. n. reflex-pontok, melyekből nagyon távoleső testrészek fájdalmai kiindúlhatnak, úgy hogy ha ezeket valami kábítószerrel érzéketlenné teszszük, az illető testrészekben is megszünik a fájdalom.

Kétségtelen tehát, hogy a fájdalom, ha nem is a legegyszerűbb módon, de azért biztosan a betegség forrásához vezet. Természetesen a fájdalomnélküliség is megteheti ezt a szolgálatot. Egy fogorvos beszéli, hogy egy öreg úr fogat húzatni jött hozzá.

Kihúzott neki egyet s mivel még néhány teljesen korhadt, gyógyíthatatlan fogat talált, egy másodikat s harmadikat is. Az öreg úr e közben semmi fájdalmat sem érzett, a minek nagyon örült. A szerencsétlen persze nem sejtette, hogy az orvos ebben az érzéketlenségben a bekövetkezendő idegbaj előjeleit látta. A fájdalommentesség ebben az esetben a hátgerinczsorvadás közeledtének tünete volt.

Épen mivel azok a betegségek, melyek titkon, lappangva, alattomosan törnek reánk, a legveszélyesebbek, örülhetünk a fájdalomnak, mely figyelmeztet a közeledő veszélyre. S azért is kedves a fájdalom, mely a fájdalomnélküliség, az egészség megbecsülésére tanít.