Mindenki az olcsóságtól várja életviszonyainak megjavulását.
Máris megindult az olcsósági hullám, amely úgy keletkezett, hogy egyes külföldi államok felraktározott áruikat a piacra dobták, mert még veszteség árán is túl kellett adni a felgyűlt készleteken. Legelső sorban a gyarmatáruk ára szállt alá, így a rizs 80 K-ról 40 K-ra csökkent s ma ezen is alul van. Jelentékenyen olcsóbbá vált a kávé, a kakaó, a tea, sőt a cukor is. Azután a zsír ára kezdette meg a lefelé való zökkenést.
A zsírt ugyanis, mint konzerválható cikket, a tengerentúli államok nagy mennyiségben raktározták s miután a felgyűlt készletet a végtelenségig nem lehetett visszatartani, de meg a zsírárak az európai piacokon rendkívül magas fokra emelkedtek, elérkezett az ideje annak, hogy a tengerentúli államok megjelenjenek a piacon s felvegyék a versenyt. Ennek természetes következménye a sertészsír s ezzel együtt a sertéshús, majd általában a vágóállatok árának esése volt.
De ha a vágóállat ára esik, akkor a bőr is olcsóbb s a bőrrel együtt a cipőárak is olcsóbbodnak. Csakugyan ez történt, de egyelőre még igen szerény mértékben. Az élelmiszerekkel egyidejűleg nagy készleteket dobtak a piacra egyes ipari cikkekből is, így különösen a textiárúkból. A külföldi készletek megjelenésére ijedten bújtak elő a raktárakból a további árdrágulás reményében felhalmozott belföldi készletek is, úgy hogy egyszerre kaphatókká lettek az idáig teljességgel hiányzott minőségek is. Igyekszik most már mindenki túladni a készletén, mielőtt a további árzuhanások miatt még nagyobb veszteségeket szenvedne. A spekulációs árúhalmozók ezúttal elvesztették a játékot.
Most már a kereskedésekben nem beszélnek felárakról, sőt megjelentek a régi időkből ismeretes üzleti cédulák, amelyek leszállított árakat hirdetnek. A közönség alig érzi meg a 10-15 százalékos árengedményeket, hiszen a nagy tömegre nézve a szükségleti cikkek még így is kibirhatatlanul drágák. Egy méter jobbminőségű ruhaszövetért még most is 1000-1200 koronát kérnek legalább.
Nekünk, akik így sem tudunk új ruhát vagy cipőt vásárolni, nem nagy örömünk van abban, hogy immár tízezer korona helyett nyolcezer koronából is felöltözködhetünk, mert a nyolcezer koronánk is hiányzik. A fogyasztóközönség jelentékenyebb könnyebbülést most még inkább csak a húspiacon érez. De ha vendéglőbe megy étkezni, ott ugyan aligha veszi tudomásul, hogy az élőállat ára mintegy 50 százalékkal olcsóbbá vált.
A gazdát már fojtogatják az olcsósági hullámok s ma-holnap megint ott lesz, ahol a kilencvenes évek elején volt, amikor a vámpolitika arra kényszerítette, hogy olcsón termeljen és drágán szerezze be az ipari szükségleteit. Egyelőre még védi a termelőt az a körülmény, hogy rossz a valutánk. A jobb valutájú államok négyszer-ötször nagyobb munkaköltséggel termelnek, mint mi, ha a költségeket a magyar korona értékében fejezzük ki. Ezért a külföldi államok árúi, a mi pénzünk értékében kifejezve, ma még általában rendkívül drágák. Világos azonban, hogy amint a magyar korona érteke javul, a szerint a külföldi árú is egyre olcsóbb, egyre könnyebben megszerezhetővé lesz, minélfogva a külföld annál versenyképesebbé válik a magyar piacon, minél jobban javul a valutánk.
A valutajavulás tehát átmenetileg megnehezíti a termelők helyzetét, a kereskedelmet is nehéz napok elé állítja s általában mindenkit megvisel, aki drágán termelt vagy drágán vásárolt árukat olcsóbban lesz kénytelen eladni. Jobb helyzetbe jut ellenben a fogyasztóközönség, de csak igen lassú lépésekben, mert a feldolgozó ipar és a közvetítés mindent elkövet, hogy az olcsóbbodásból eredő hasznot magának tartsa vissza.
A helyes kormányzati politika kötelessége most már arra ügyelni, hogy a drágaság csökkenésével járó teherkönnyebbülést csakugyan a fogyasztó közönség élvezze.
