Csonka-Magyarország szegény ország.
Szegénységét a mult évtizedek szűkös látókörű iparpolitikája fokozta. Az ország vezetőemberei úgy cselekedtek, mint az a gazda, aki megtermelte a búzát, a malmossal aztán megőrölteti, de azért a péktől veszi a kenyeret. 

Többízben szóvátettük már ezt.
Megterem nálunk a kender, a len, a gyapjú bőségesen. A közös vámterület mellett ezen nyersanyagokat potom pénzen kivitték, eladták az osztráknak, a csehnek, ezek fonalat, a fonálból szőttest készítettek és drága pénzen visszaadták nekünk a készgyártmányt. 

Ma, amidőn a csapások sorozata után önálló vámterület lettünk, a helyzet az, hogy egy két kisebb fonodát leszámítva, nincs hol a nyersanyagokat feldolgozhassuk és az országban levő sokezer szövőszék alig dolgozik az esztendő egy kis részében. Pedig ha dolgoznék, milliókat takaríthatnánk meg a külfölddel szemben és milliókat takaríthatna meg az ország lakossága azáltal, ha olcsóbban beszerezhetné a honi gyártmányú textilárut.

Bármilyen nagy anyagi áldozattal jár is, de a fonodák felállítását továbbra elodázni nem szabad. El kell torlaszolni azon csatornákat, melyeken keresztül az ország értékének jelentékeny része textilnyersárúként a velünk ellenséges külföldre kiözönlik. A magyar kormánynak lenne feladata kender-, len-, gyapjúfonálgyártó üzemek szervezését kezdeményezni. 

Ha fonalunk lenne, kézierővel hajtott szövőszékeken 10.000 egyén nyerne foglalkozást és sokezer kötőgépen készülnének harisnyák, szvetterek, kesztyűk és más ruházati cikkek. Ma még a kötőgépek porlepetten és rozsdásan hevernek, a munkások pedig tétlenkednek, mert nincs munkaalkalom. A tétlenkedés pedig rossz tanácsadó. Segítsünk gyorsan.
(S.)