Hangversenykrónika

Páratlan külföldi sikerek után ismét megjelent a Zeneakadémia dobogóján a Lehner-Smilovics-Roth-Hartmann vonósnégyes társaság. Mikor múlt esztendőben utoljára hallottuk őket, már teljesen lebilincselte érdeklődésünket játékuk egészsége,s érzéki frissessége, sűrűvérű muzsika volt ez,melybe olykor apró közönségességek is belecsúsztak, de amint a fiatal költő tehetségét a közhasznált, még-nem-saját kifejezések életerős ütemezése árulja el, úgy a fiatal művészeket is győzelmesen röpítette át pompás lendületük kisebb banalitásokon. A fiatalság duzzadó életereje alatt azonban már akkor is ott éreztük azt a törhetetlen szorgalmat, melynek gyümölcseit legutóbbi hangverseny-körútjukon diadallal aratták le.

A Lehner vonósnégyes elérkezett fejlődésének első nagy állomásához. Az út olasz és francia vidékeken vezetett keresztül. Déleurópa napja sűrű édességet oltott költészetükbe, s a déleurópai ég tiszta, ragyogó fényét tükrözi salaktalan tónusuk, olaszos dallamörömüket francia kellem szorítja az ízlés arányos korlátaiba s a négy szólam szálait tökéletes zenei szövetté szövi művészetük, melyben talán az erőviszonyok teljes ismeretén alapuló jóhangzást és az egyöntetű ritmikát illeti elsősorban dicséret.

Műsoruk számai közül fejlődésük mostani fokán a francia-belga Jongen két szerenádjához állanak legközelebb. Ezekben a finoman megszerkesztett, de jelentéktelen szerzeményekben a szerző nem tolakodott szigorú stílus-követelésekkel az előadók egyéni modorába, mint Brahms és Mozart műveiben. A Jongen-szerzeményekben, függetlenül a szerzőtől, zavartalan bepillantás nyílt az előadók művészi műhelyébe. Brahms északias súlyától a Páris-Flórenc-Róma-járó társaság úgy látszik kissé eltávolodott.

Mozartjuknak sem kedvezett az olasz klíma. Igaz, hogy Mozart művészete maga is át van itatva olasz szellemmel, de hol vannak a régi Itália szigorú körvonalai, abban a mai olasz zenében, mely művészeinket hónapokon át körülvette!? Mozart szóló-kvartettjénél bizony nélkülöztük a dallamvonal plasztikus erejét, a nagyvonalúság helyébe franciás finomkodás lépett s a régi olasz játékkedv formai kötöttsége, elvesztve elsődleges vidámságát, könnyed szellemeskedéssé oldódott.

Lehnerék játékát rokonszenvesen melegíti fel az az öröm, mellyel a művész saját technikai érettségét kultiválja, sajnos ez az oka egyszersmind annak is, hogy a Lehner-kvartett érzéseit gyakran a rendelkezésre álló kifejezési eszközökhöz szabja (pl. sok mezzopianót pianissimónak éreznek, mert sotto vocejuk bravúrosabb mezza vocejuknál).

A technika így végtelenül differenciálódik bizonyos irányokban, de a kifejezés teljes skálája csak úgy bontakozik ki egész gazdagságában, ha az eszközöket egyedül az érzések belső szükségszerűsége szabja meg. A világhírű magyar kamarazene-társaság most Északnak indul. Mire viszontlátjuk őket, talán már elérkeztek rohamos fejlődésük második állomására is.

A hangversenynaptárban az utóbbi időben sűrűn szerepel Koncz János neve. Játszott önálló hangversenyen, a filharmónikusokkal s két szonátaestét is tartott Dohnányi Ernővel. Koncz a legtöbbet ígérő magyar hegedűsnek indult, ígéretét azonban csak részben váltotta be. El kell ismernünk: ritka hegedűből száll ki ilyen édes kantiléna, kevés vonó mozog ilyen kellemes biztossággal a húrok felett, alig akad hegedűs, aki ennyire hangról-hangra éli ki a műnek hangszerre-applikált szépségeit.

Koncz játékában a hegedű hangja öncél, ő mindent odadob a hegedűszó abszolút szépségéért. Az ilyen előadási modor sajnos legtöbbször áldozatul követeli az interpretálandó művet is. Hogy Koncz művészete elszakadt az előadandó műtől, az nem lenne baj, ha műsorán csupa Csajkovszkij és Wieniavski állana. De már Bach, Beethoven, Mozart több odaadást követel. Nem elég, ha valaki a Mozart g-dúr verseny lassú tétele "alkalmából" gyönyörűen dalol, ott a Mozart kantiléna szelleméből kifelé kell dalolni, mert az előadó művész legnagyobb ereje az érzések tökéletes tárgyiasítása.

A művész akkor fejezheti ki legteljesebben és legőszintébben érzéseit, mikor elfelejti önmagát. Koncz odaadja magát érzéseinek, de nem adja oda érzéseit az előadandó műnek. A nagy klasszikusok műveiben az jár igazán szabadon, aki alkotásuk törvényeit magáévá teszi. Ellenkezőleg, s ez Koncz esete is, hiába tágítja a korlátokat, művészete mégsem bontakozhatik ki szabadon, legkevésbé akkor, ha zongoránál egy Dohnányi eszményien klasszikus tempói megkötik s a zongora tiszta plasztikája mellett szétmállik a hegedű körvonalazatlan éneke. Koncz csak rokonlelkű szerzőket szólaltat meg teljes sikerrel, szerzőket, akik épp úgy hódolói a hegedűszó abszolút szépségének, mint Koncz maga. Ezen a talajon a fiatal magyar művész a legkitűnőbbek közé küzdötte fel magát.

Tóth Aladár