Czigány Dezső Ady-portréja

Igen kitűnő és okos gondolat volt Czigány Dezsőtől, hogy jó és olcsó reprodukcióban bocsássa közre Ady Endréről festett portréját, amely még 1908-ban készült. A képet, illetve a reprodukciót főként a pszichikai hatás, a par excellence arcképhatás szempontjából kell szemlélni és méltányolni, éppen amiatt a cél miatt, amelyet alkotója maga elé tűzött, amikor a sokszorosításokat közreadta.

Czigány képe akkor ábrázolja Adyt, amikor már túl volt első nagy harcain és első nagy diadalain. Adyt mutatja meg egy kiteljesedett férfikor erejében, a költőt, aki tudja sorsának mélységét, érzi művészetének aktív, tettekké váló hatalmát. Befelé néz, elmélyülten az életnek sodró, végzetes hatalmaiban, önmagának víziós, szétfolyó, akaratából ki-kihulló örvényes érzéseiben, de már sejti, hogy költészete tett milliók szíve felé.

Mélyről és szerencsével fejezte ki Czigány ecsetje ezt az Ady Endrét, aki már túl volt az első állomáson és felfelé tartott tisztuló erőiben, de még nem állott be nála a későbbi évek testi fáradtsága és beteg leromlása. Azt az Adyt állítja elénk, aki nagy korok találkozásában az ellentétes világérzéseket sűrítette csodálatosan széles és gazdag egyéniségében: ő épp úgy volt passzív, mint aktív, egyképp artisztikus művész és forradalmár igehirdető.

Ady kettősségét, éppen mivel művész munkája, Czigány arcképe tisztábban érezteti, mint Ady közforgalomban levő fotográfiái, különösen a legismertebb: a könyöklős kép, amely kissé dekadens és egyoldalú: passzív és mert érzelmekben túltengő: romantikus. Czigány munkája nem méltatlan arra, hogy megmutassa a százezreknek azt, aki a százezreket fanatizálni is tudta.

---

Jelentheti nekünk Adyt és azt a halhatatlan energiát és forradalmi lelket, amelyet Ady szimbolizált. A tettekre indító művész képe, mely ott tárulkozhat minden helyen, mint szuggesztív eszmék szimbóluma: kitűnő példa arra, hogy megmutassa, ha még csak halvány felcsillanásban is, annak a lehetőségét, hogy a portré is bele tud kapcsolódni az egy igaz művészet, az etikus, tehát szociális művészet emberújító munkájába.

A portré, amely a régi művészetben megrendelt arcutánzás vagy önmagáért való pszichológiai probléma volt, még kaphat új, nagyszerű hivatást: ragyogtatni, mint vezérlő szimbólumokat, azoknak a nagy egyéniségeknek kifejező és szuggesztív képeit, akik megmutatták, hogy tudnak élni mindenkiért, akiknek egyéni élete csak tisztultra és hatalmasra fokozott eszmét és cselekvést jelent.

Hevesy Iván