Kosztolányi Dezső - Színház

Molnár Ferenc ama kevés magyar író közül való, ki sohase írt kritikát. Ellenállt annak a kísértő ösztönnek, mely minden alkotó írót csábít, hogy részekre szedje a maga, vagy mások munkáját, beszéljen a teremtés gyönyöréről, gyötrelméről és öntudatossá tegye, ami öntudatlan. Miért parancsolta magára ezt az önuralmat? Nem tudom.

De bizonyos, hogy az írónak ez a közvetlen közlési vágya is természetes, kielégítése kellemes, elfojtásához pedig erőre van szüksége, ami nem mindig sikerül. Neki se sikerült egészen. Most, férfikora delén, világsikerei után, kitör belőle a vallomás és ő, ki eddig művészt sohase vitt színpadra, csupa színészt szerepeltet, cigányos, furcsa figurákat hoz elénk, kik csak mesterségükről beszélnek és mesterségükért szenvednek. A komédiás, az alakoskodó, ki testével-lelkével egyaránt részt vesz a játékban, ezúttal a művész típusának tekinthető.

A vér különös nedű, de a tinta is az és különös minden szerszám, mely a művészethez tartozik. Nem szabad hinnünk, hogy ezek csak a velük foglalkozókat érdeklik, azoknak belső ügye, a mindennapi tapasztalat azt mutatja, hogy a be nem avatottak talán még jobban érdeklődnek a műterem iránt, mint a művészek az emberek iránt, kiket ott lemintáznak. Kölcsönös az érdeklődés. Hiszen a művész műhelyében is élet van, egy felfokozott emberi élet rejtelme s azt föltárni kétszeresen bonyolult feladat. Aztán a világ nem olyan nyárspolgári, mint látszik.

Nem művészek, hanem közgazdászok állítják, hogy az emberek többet költenek szenvedélyükre, szerelemre, italra, kártyára, dohányra, arcfestésre, illatszerre, különböző költséges passziókra és különc szórakozásra, mint kenyérre, kelmére, a létfenntartás szükséges eszközeire. Az élet nem egészen ésszerű folyamat és az ember se ésszerű lény. Mindig beigazolódik, hogy a felesleges nagyon szükséges valami. Innen magyarázható, hogy színpad és nézőtér egymásra talál, egymásra ismer, s a közönség tapsolja a színházat, melyben színház van és a színészt, ki színészt játszik.

Az írói alkotás törvényei szerint valamelyik drámai alak kétféleképpen jöhet létre: vagy az alakból nő ki a dráma, mely aztán szétterebélyesedik és megtalálja formáját, vagy pedig a dráma magjából nő ki az alak, mely a cselekményből arcélt és színt kap. Mind a két módnak megvan a létjogosultsága és mind a két nemben egyformán vannak remekművek. Ezt a két eljárás többnyire nem lehet elválasztani egymástól, mint ahogy bajos megmondani, hogy a jó versben a gondolat teremtette-e meg a rímet, vagy megfordítva.

---

Molnár Ferenc színdarabjaiban azonban a forma parancsoló. Minden drámája, a "Liliom"-ot kivéve, egy csillogó és szellemes drámai ötletből keletkezett, mely megteremtette magához az alakokat is. A "Testőr"-ben ez az ötlet a testőr ruhája, a "Farsang"-ban a gyémánt, melyet a hősnő talál. Ezért van, hogy megvesztegető meséire évek múlva is világosan emlékezünk, de a drámákból kiszakítva alakjai csak rémlenek elénk. Ott, ahol a teremtés rendje megfordított és az alakból nőtt ki a dráma, más emlékeink vannak. Liliomra világosabban emlékezünk, mint arra, mi történt vele a színpadon.

Mindezt azért bocsátom előre, hogy jellemezzem ennek a kivételes művésznek mivoltát. Az a három egyfelvonásosa, melyet a Magyar Színház-ban láttam, az előbbi drámái közé tartozik, melyeknek szabatos és szellemes vonalvezetése, az ötlet-magból származó drámaisága kap meg. Az első "Előjáték a Lear királyhoz" a kabaré területét súrolja, de annyi rakoncátlan jókedv, szívből fakadó elmésség, kaján és eszes igazság van benne, hogy a keret, melybe az író elhelyezi, irodalmivá remekül.

Molnár Ferenc ifjúkori karcolataira kell gondolnom, melyekben őszinte kegyetlenséggel tépázta az embereket. Főalakja egy gyáva színész, ki a férj elől a színpadra menekül és ott megvédi haragjától a játék, a komédia, Lear király bíbor palástja. Csupa jelkép itt minden és a cselekedetek is azok. Amint a csábító a férj dührohamára felteszi koronáját, az tömörített dráma.

Molnár Ferenc hősei mindig ilyenek voltak, a szokványerkölccsel dacoló, de nem forradalmi lázadók, rokonszenves és hibás emberek, gyűlöli a hamis pózoknak és barátai egy kis kesernyés bölcsességnek, a Józsitól kezdve, aki "disznólkodni akart", a Liliomig, a ligeti csirkefogóig és eddig a hősietlen hősig, kinek fejére a szerző az alkotás álomöntudatában koronát tett.

Az "Ibolya" hasonló céhbeli titkokat szellőztet azzal a különbséggel, hogy az író itt az ötletek kiaknázásában nem tartja meg azt a művészi mértéket, melyet első darabjában magára vállalt és keresztül is vitt.

A "Marsall"-ban játék és valóság bújósdija tökéletessé válik. Ebben a jéghideg, lázas drámában a drámaíró olyan hiánytalanul idézi elő a természeti jelenségeket, mint a természettudós, aki valamilyen kísértetre készül, hogy az, ami történik, ábrázoló jellegű legyen. A játékról azt hiszik, hogy játék és aztán kiderül, hogy valóság.

Schnitzler "A zöld kakadu"-ban szintén ezt az eszmemenetet vázolja, de Molnár Ferenc helyzetei még színházszerűbbek, még meglepőbbek és a finom anyaggal való experimentum, a bizonyítás teljes sikerrel jár. Senki se ismeri nála jobban, hogy lehet hatni egy szóval, egy taglejtéssel s azok az európai hírességek, akik az érdeklődés csigázásában legelső helyen állanak, sok mindent tanulhatnak tőle. Természetes, hogy a hatást erősen színpadi eszközökkel éri el.

De a díszletet díszletnek kell tekinteni és rossz kritikus az, aki a díszletet úgy nézi, mint a festményt. Írói értékére vall, hogy a színpadi közlés népszerű formáival is közelünkbe tudja hozni előkelő mondanivalóját, mely a művész önvallomása, gőgös és önérzetes hirdetése az élettel mérkőző művészet külön és különb voltának. A művészet nemcsak képzelt fölény, hanem kézzelfogható valami, a szellem militarizmusa.

A színészek munkája nem könnyű. Majdnem olyan bonyolult, mint az író feladata, aki kritikát ír önmagáról és tulajdon szavaival jellemzi művészetét. Hiszen önmagukat kellett játszaniuk, a színészi lírát kellett megszólaltatniuk. Törzs, Gellért, Körmendy biztos művészek.

Én itt még csak két szereplőt akarok kiemelni. Ujj Kálmánt, ki egy száraz, olasz arisztokratát alakít, fanyar közönnyel, de úgy, hogy minden szava és mozdulata mögött érezzük a visszafojtott szenvedélyt s egy kardaloslány szerepében Gál Franciskát, aki a nagy színésznő képességét mutatta.