Operaházi kilátások

Schalk igazgatót, mikor tavasszal mint vendégkarmester az operaházi Wagner-sorozatot vezette, egyik napilapunk felkérte, hogy nyilatkozzon a bécsi opera munkatervéről. Schalk akkor kifejtette, hogy a bécsi állami dalszínház erejének java részét a jövőben nem annyira az új bemutatókra, mint inkább az újra-betanulásokra fordítja. Ezeknek sorozatát Strauss a Don Juan-nal már meg is nyitotta s most sorra veszik az összes Wagner-műveket.

Schalk Ferenc nyilatkozatában az igazi kultúrmunkára törekvés, a tiszta és nem külsőséges ambíció komoly hangját hallottuk, azt a hangot, melyet idehaza Magyarországon hiába keresünk. Operaházunk idei munkatervében - sajnos - mindenről szó esik, csak újra betanulásokról, áttanulásokról nem, pedig ha a bécsi opera rászorul műsorának művészi utánjavítására, mennyivel inkább mondható ez a mi szétzilált, rendszertelen intézetünkről.

Nem akarunk hálátlannak látszani Máder igazgató fáradozásai iránt: elismerjük, az ígért tíz bemutató és ugyanannyi felújítás nagy munkafokozást jelent a múlt év tespedéséhez képest. Mindennek a sok munkának azonban legjobb esetben is csak közepes eredménye lehet. Máder igazgató céljait nem mérte sem az intézmény szerény körülményeihez, sem nagy követelményeihez.

Ő a külföld nagy, univerzális operáinak műsorát követi, mindent akar adni, amit "szokás" adni, ez a teljesség nála sajnos nem a művészettörténet kivonatos tükröztetése, csak egyetemes divat. Ilyen műsorral eredményben szánalmasan kulloghatunk a nagy Operák után, hiszen hiányoznak az anyagiak fényes orgánumokhoz, reprezentáló erőkhöz. A Hugenotta-felújítás sikere az "egyéni" vituozitáson, a nagy "apparátuson" múlik, az olasz és francia opera levegőjét csak a bel-canto kivételes művészei frissíthetik fel.

Nekünk magyaroknak olyan talajra kell építenünk, ahol a külfölddel együtt törhetjük a kultúra útját, vagy ahol sajátosan új, egyéni hangot termelhetünk. Az előbbit (mivel tökéletes Wagnerről egyelőre le kell mondanunk) a modern és klasszikus stílus-operáknál (melyeknél az összetanulás tisztasága, stílusa az egyéni kiválóságnál előbbre való) az utóbbit az új magyar drámai zenénél találjuk meg.

A klasszikus opera homlokterében természetesen Mozart áll. A közönség ízlésére alapított üzleti szellem képviselői szerencsére sokkal megközelíthetőbbé teszik számunkra az intelligens, de talán kevésbé érzékien hatásos hangú, mint a ragyogó hanganyagú, de zeneintelligenciában sokszor szánalmasan elmaradott énekeseket. Operaházunkban Adler Adelina, Sándor Erzsi, Székelyhidy, Szende Kálmán, de Halász Gitta és Vencel Béla (Osmin) is, megfelelő összetanulás keretében kitűnő Mozart-együttest alkotnának, baritonunk - sajnos - nincsen és hiányzik a második tenoristánk is. Ügyes szereposztással és gondos összetanulással Mozartnál hihetetlen eredményeket tudnánk felmutatni.

Természetesen a Varázsfuvolát nem lehet huszadrangú kezekre bízni, mint az az közelmúltban történt, a vezénylő karnagy dolgozza maga ki a tercetteket, duetteket zongora mellett, a legapróbb részletekig, a karokban, ensembleokban teremtsen mahleri szigorúsággal rendet és fegyelmet, a kevésbé intelligens énekest pedig kényszerítse kérlelhetetlenül stílusba. Ilyen munkáért szívesen elengedjük a tervbe vett Massenet-t (Manon, Jongleur de Notre Dame) Csajkovszkijt (Anyegin) és az olaszok bemutatását, illetőleg felújítását.

Ebből a szempontból az idei műsorban csak Pergolese "La serva padrona"-ját, a Sevillai borbélyt, Figarót s Mozart "La finta giardinierá"-ját fogadhatjuk örömmel. Az utóbbinak elavult szövegét Hevesi Sándor dr., Goldoni "La Locandierá"-ja alapján, mint értesülünk kiváló művészi érzékkel dolgozta át.

A vígjáték ügyes megválasztása, már magában is sok jóval biztat. Nagy szolgálatot tenne Hevesi dr., ha pl. Weber Oberonját és Euryantheját is hasonlóképpen megközelíthetővé tenné a közönség irodalmi ízlése számára.

A modern operairodalomhoz Máder nagyon is egyoldalúan nyúlt hozzá. Három Strauss-opera: Salome, Ariadne és a Rosenkavalier díszeleg egyedül a műsoron. Ha azonban egyoldalúsága mögött Mádernek ama nagyobb lélegzetű terve lappang, hogy a nagy modern mestereket egymásután, ciklikusan veszi sorra, hogy ezáltal számukra mélyebb, alaposabb kultúrát teremtsen s az idei Strausst jövőre Debussy, Ravel, Schönberg és Sztravinszkij követi, úgy szívesen beérjük egyelőre Strausszal és várjuk türelmetlenül a magától a komponistától legkiválóbbnak fémjelzett Burián Károly Heródesét.

Sajnos, ott látjuk még a műsoron d'Albertnek, a nagy jelentőségű zongoraművésznek és semmitmondó zeneszerzőnek nevét is. A "Holt szemek" érdekes szövegkönyve Kern Aurél kiváló fordításában talán megteszi hatását a közönségre, de előre figyelmeztetjük az operaház vezetőségét, nehogy véletlenül az esetleges siker után abban a hitben ringassa magát, hogy ezzel a bemutatóval tartozott zenekultúránknak. Vajon micsoda akadálya volna annak, ha például d'Albert úr műremeke helyett Sztravinszkij Renard-ját és Schönberg monodrámáját, az Ertwartung-ot hoznák színpadra? Az előbbinél az egész díszlet egy tyúkketrec és nem ábrándulunk ki akkor sem, ha a kakas-balerinának tollai nem lesznek elég szenzációsan "echt"-ek a lipótvárosi szemek számára.

Az Erwartungban a díszletkérdés még kevesebb gondot okoz, habár elismerjük, hogy a zenekari nehézségek annál több gondot okoznak, mert... nincsen karmester. Aki a hazai viszonyokkal nem ismerős, az bizonyára könnyen találna jó tanácsot: Hiszen van itt Budapesten olyan állásnélküli dirigens, akinek egy Bartók Béla ajánlotta mély hálával Fából faragott királyfiát, ezt a karmestert Tango Egisztónak hívják, egyelőre nem függ több visszatérésétől: csak a magyar drámai zene kultuszának sorsa. Így beszél egy nyájas idegen. Aki azonban a hazai viszonyokkal ismerős, az tudja, hogy az Opera még nagyon messze van a Budapesten tartózkodó Tangótól és talán csak akkor fog Tangóhoz elérkezni, mikor az már tényleg messze lesz az Operától, azaz mikor már nem lesz itt közöttünk Budapesten.

Bartók két egyfelvonásosának felújítása a legsürgősebb kötelessége az Operának. Igaz, majd elfelejtettem, a felújítás "tervbe van véve": majd Fleischer úr eldirigálja. Egyelőre két másik egyfelvonásos csemegével kell beérnünk: Bánert Mirabellájával és Ábrányi "Ave Maria"-jával. Ezekhez csatlakozik Poldini Farsangi lakodalma, mely arról nevezetes, hogy Vajda Ernő ezzel a szövegével pályadíjat nyert. Puccini Triptichonja már nagyobb érdeklődésre tarthat számot, Dohnányi operáját, a "Vajda tornyát" pedig régen várjuk.

Operánkat a kisebb technikai felkészültséget igénylő klasszikus és modern operák komoly művelése azzá teheti, aminek lenni hivatása: a zenei életet aktívan fejlesztő kultúrintézménnyé. Vezérlő elv az legyen, hogy csak azt szorgalmazzuk, ami igazi zenei érték és amiben tökéletes művészi színvonalat tudunk elérni. Egyetlen kivétel Wagner.

Itt a stílus-megteremtés helyett megelégszünk stílusjavítással is, a szerencse úgy is kezünkre játszotta ismét a felülmúlhatatlan Burián Károlyt. Az olasz és francia operát, ha a jelenlegi színvonalon hagyjuk, akkor sem követünk el nagyobb mulasztást. Leghelyesebb lenne, ha a népszerű opera otthonát a Városi Színházba helyeznék át, ez pénzügyileg is pótolná azt az esetleges veszteséget, mely Gluck, Mozart, Beethoven, Weber fokozottabb művelése folytán az Operaház pénztárát éri.

Tóth Aladár