Vaszary János - Exner Sándorról

Huszonegy éves volt, költőnek indult és meghalt. Ennyi az egész élettörténete. Az útja pár lépés csak, kezdet és bevégzetlenség. Munkájában nem jutott tovább az akarásnál. De vadul és kétségbeesetten akart. Valami elkeseredett, szinte beteges energia jellemzi egész életét. Irtózik minden sablontól és konvenciótól. Nem akar a többiekkel egyforma lenni, még akkor sem, ha elkülönbözése miatt durvának vagy rútnak tartanák is.

Az élete izgatott versenyfutás, melyben mindenkit le akar győzni és szinte felordít, ha látja, hogy még előtte járnak, ha érzi, hogy lábai már roskadoznak és halálos betegség szorongatja a torkát. Kétségbeesett erőre feszíti minden idegét.

Fontos, halaszthatatlan mondanivalói vannak. De a gondolatokat megfogni és szavakba bilincselni nehéz. Küzd és vajúdik. Amit csinálni akart: a legszebbek, a legnagyobbak. Mikor elment, magával vitt mindent, csak egy-pár töredéket, dadogó kísérletet, egy-két vakmerő és dacos szárnypróbálgatást hagyott hátra.

De költő volt: nyitott szívvel sétált a világban. Furcsán, szomorúan élesen látott: a Szépség arában a ráncos, fogatlan szájú Időt látta, az alattomos, kegyetlen Rútságot. Észrevette a Halált, aki ott bujkál a diadalmas Erőben, a feszülő izmok között. És dermedten látta a kenetteljes Jóság reverendája alól kiütközni néha a lólábat.

Kiforratlan, ingadozó, de hiszen fiatal még! Szélsőségek ragadják el, meghasonlások ejtik kétségbe. A szíve csak a mindenség kezében hangszer, ő nem tud uralkodni rajta. A művészetben járni tanult csak. Célokat nem ért el, utakat nem nyitott. A harc még előtte állott és a sors úgy akarta, hogy vesztes legyen a harcban.

Ezt néha sejti is. Mert hiszen beteg. Halálra van ítélve, nincs mentség a számára. Évek óta fekszik a tátrai szanatóriumban, csendes, orvosságszagú betegszobában. Megejti a csüggedés. Unalmas egyhangúsággal telnek a napok, hetek és hónapok. Reménytelenül szomorú és barátkozni kezd a halállal.

Ha kinyitják az ablakot, a csendes, egyhangú unalomba belezeng néha a távoli nevetések csengése. Kint tavasz van. Gyerekek kacagnak, leányok csókolnak, a nap süt és nevetnek a virágok. Hallgatja a távoli örömök zsongását. Felemeli lázas fejét a párnákról és irigykedve, búsan figyel.

Versek csak nagy vonásokban és olyannak jellemzik a költőt, amilyen volt pályájának elején, az elindulás után pár lépéssel. Kezdetnek biztató és erőteljes lépések ezek és ki tudja, hova vezettek volna, ha a tátrai temetőben meg nem állanak.