Örök szomjuság, te vagy a Bor.
Részeg kéjjel harapom a kín keserű almahúsát.
Komoly kőtestem börtönében a Tánc lelke leng
s gyönyörű! gyönyörű vonaglások márványtemetője e test.

Nem beteg dolog ez bennem, nem fonnyadt önszerelem,
hitvány, lopott gyümölcsmaradékot majszoló,
de több, mint a Minden. Élet a halálban,
semmiből teremtő fakírtudomány, a zengő
Csend, a Nincs gyönyöre, a legdúsabb szegénység.

Két harcos keblem nekifeszül a kínnak s ím
a vigasz, az isteni harmat halk permetege hull
a koravénhedt szívbe.
Megrabolt ifjúságom kertjében csodafa szökken
áldott magasba.

Gazdag vagyok koldusságomban. Delelőmről letaszított
rabló emberi szándék, de tenyerére vett egy örökvilágú isten
s vakmeleg délből ím itt a harmatos üde reggel
bimbózva borzongatja hajnalban-ifjult, remegő s boldog, boldog szerelmem.

S ezért nem gyűlölöm a gyűlöletre legméltóbb hadat,
mert, amit gonoszul elvettek tőlem, - íme lássátok: most ezerannyi, ezerannyi!