Fiatal zenészek

Elérkezve immár az ugyancsak hosszúra nyúló idei hangverseny-évad végéhez, talán nem lesz érdektelen, ha visszapillantunk azokra az új, fiatal értékekre, melyek a szezon folyamán bontakoztak ki. Legjobban szeretnénk ezt az áttekintést szerves keretben, iskolák, pedagógiai irányok szerint elvégezni, ez azonban lehetetlen olyan országban, ahol a zenei élet valódi gócpontjai nem a hivatalos tanintézetek és szervezetek, hanem egyes kiváló egyének, akik hivatalos zenei életünkből sokszor kizárva mentik, ami még menthető a jövő generációból. Szerves zenekultúrát csak intézményes alapon lehet teremteni, eredményes pedagógia pedig csak koncepciózus felkészültséggel dolgozó, sajátos zenei szellemet ápoló tanintézetekben fakadhat.

Az iskolának friss, szuggesztív légkört kell jelenteni a növendék számára, míg nálunk legtöbbször csak dohos levegőjű tantermeket jelent, melyekben minden szabadabb tehetség fojtva érezve magát, kikívánkozik a szabad levegőre: a Kodályok és Dohnányok szárnyai alá. Zenei légkört teremteni csak ez a két nagy művész tudna. Kemény vagy Laub tanár úr talán akkor sem tanítana jobban, növendékeikbe azonban mégis csak sugározna valami Dohnányi szelleméből.

Kodály alatt Weiner és Molnár bizonyára nem állana elszigetelten, és Bartók sem volna a zongoratanári szoba négy fala közé óvatosan elzárva. Akkor talán az útnak induló tehetségekből levonhatnánk fontos pedagógiai konklúziókat is. A mostani körülmények között sajnos kénytelenek vagyunk a fiatal művészekkel minden összefüggés és elindításuk körülményeinek behatóbb vizsgálata nélkül foglalkozni.

Legifjabb zongorista generációnkból négy nevet jegyezhetünk fel, melyek mindegyike komoly művészi biztosíték a jövő számára. Ezek: Sándor Renée, báró Zech Aglaia, Zilzer Piroska és Engel Iván.


Sándor Renée kiváló képességeinek önálló hangversenye alkalmából külön tanulmányt szenteltünk.

Zech Aglaia bárónőt sikerei és pozíciója (a Nemzeti Zenede tanárnője) nem az elindulók, hanem a már beérkezettek közé sorozzák. De nemcsak ezek a külső velejárók, művészetének belső karaktere is négyük között a legtisztábban körvonalazott, legkialakultabb egyéniségre utal. Gyors magára találásának nyitját legkevésbé-sem-problematikus természetében kell keresnünk.

Egy a (legjobb értelembe vett!) kritikátlanság, vagy ha jobban tetszik, egyensúlyozott harmónia, két forrásból fakadhat: az egyik az alaptermészet egészséges, elemi ritmusú életigenlése, az elpusztíthatatlan a priori optimizmus (különösen nagy német művészeknél, pl. Fischer Edwin, Hoehn Alfréd, találkozunk ezzel), a másik a kedély nőies hangulati költészete, mely kívülről hangol szelíd harmóniát a művészi alkotó munkára. Zech Aglaiánál ez utóbbit találjuk.

A harmonikusság nála tehát nem elsődleges, hanem külső megtermékenyítésnek eredménye, mely a zenei élmény irodalmi leszűrődéséről tanúskodik, s magával hozza az irodalmi asszociációk-termelte esztétikai Ízlést, és a gyönyörű langyos tónusával mindent áloméletté bágyasztó Hangulatot. Zech Aglaia művészete hangulati költészet, melynek harmonikus szimbóluma a zene. Játékának külső képét már a mondottakból is rekonstruálhatjuk: Billentésének érzéki kellemével Dohnányin kívül senki sem vetekedhetik, ugyanezt mondhatjuk ritmusának elragadóan nőies gráciájáról (Saint-Saëns versenymű!). Zech Aglaia könnyű zenész a szó legnemesebb értelmében.

Nagy zenei koncepciókat, plasztikus víziókat felidéző képzeletet játékában nem találunk, de ilyeneket nála nem is szabad keresni, hiszen ez teljesen hamis szempontokra vezetne. Játékát ezért csak a romantikus irodalomban élvezhetjük zavartalanul. Mozart formabiztos, kifejezéstiszta művésetét a hangulati elem megfosztja igazságától, szervesen plasztikus életétől, Beethoven elemi erejét pedig esztétikai szűrő finomítja másodlagos élménnyé. Legközelebb Schumann, Schubert és Chopin állanak lelkéhez. Legszebb idei munkája a Kreisleriana volt.

Zilzer Piroskában Zech kisasszonnyal merőben ellentétes temperamentumot ismertünk meg. Ő nála minden a legtisztább művészi tárgyilagosság, mely egyelőre még eltakarja egyénisége karakterét, melyből csak annyit hámozhatunk ki, amennyi rendkívül igaz és komoly törekvésében, heves energiájú akarásában megnyilvánul.

Míg Zech Aglaia játékát a romantika nőies légköre veszi körül, addig Zilzer Piroska nem ismer mást, mint a leghatározottabb bátor rámenést tárgyára. Igazi klasszikus játékos, akárcsak Sándor Renée, csak míg az utóbbi készséggel termékenyítteti meg magát a zongora-hangszer egyéni jellegétől, addig Zilzer Piroska kevésbé fogékony, de pompásan uralomra vágyó temperamentuma tárgyilagos elképzelésének tekintet nélkül való keresztülvitelén fáradozik. Amit billentése színben és kellemben veszít, azt csillogó fényével és csengő tisztaságával (gondoljunk csak Scarlattijára) pótolja.

Ritmusa nem olyan változatos és titkos erejű, mint Sándor Renéeé, de pregnáns, a Dante szonátában már a nagy művészekre emlékeztető határozottsága bőven kárpótol ezért. Legkedvezőbb bepillantást a művésznő lelkivilágába Beethoven Fisz-dur szonátája engedte. Ez a szonáta talán az összes zongorára írt szerzemények között legbiztosabb kritériuma a zongorista érzelmi frissességének. És itt láthattuk, hogy Zilzer nagy objektív kultúrája alatt, a legrokonszenvesebben élénk és érintetlen képzeletvilág rejtőzik.

Többet róla egyelőre nem mondhatunk. Tárgyilagossága (melynek egyébként fenntartás nélkül hívei vagyunk), sajnos, eddig még sokszor eltérítette a helyes útról, hogy eszközeit, technikáját is szubjektív élménnyé tegye. Ezt azonban tanárjának is lehet hibául felróni. Zilzer Piroska gyönyörűen kidolgozott technikája nem az ő saját technikája (mint pl. Sándor Renéenél), csak az abszolút technika: "a" technika. Még az a fontos feladat vár rá, hogy kifejezésének eszközeit közelebb hozza magához.

Férfi zongoristáink közül egyedül Engel Ivánt említhetjük meg, mint komoly művészi értéket. Fiatal kortársai között kétségkívül ő a legősibb, legösztönösebb zenei vérmérséklet. Csupa belső akarat ez a fiú, csupa temperamentum, mely az óriási muzikalitással, nem mint csillogtatandó csodagyermek értékkel, hanem mint engedelmességre szorított rabszolgával bánik.

Ennyire belülről kifelé, minden külső keretre, és zártságra törekvés nélkül csak nagy művészek játszanak. Engel játékának kerettelensége legkevésbé sem jelent aránytalanságot, stílussértő romantikát. Sőt ellenkezőleg meg vagyunk győződve, hogy ez a külső intellektustól és esztétizálástól meg nem fertőzött belső akarás, ha megmarad az őszinteség útján, a legtisztább klasszikus stílusra vezet.

Engel most sem követ el stílushibákat, de forrongó átmeneti éveinek zavara a tiszta megkomponáltság, tökéletes megcsináltság rovására nagyon is őszintén nyilatkozik meg játékában. Ezért nem feküdt kezei alá Bach "Italienisches Konzert"-je azzal a teljességgel, mint pl. Sándor Renéenek a Bach-Busoni Choralvorspiel vagy Zilzer Piroskának a Scarlatti.

Bachot határtalan képzeleti mélysége felett a legtökéletesebb formai építkezés korlátja óvta meg a szédüléstől. Ez a formailag tökéletes megcsináltság tehát nem külső, másodlagos tényező, hanem épp a képzeleti elmélyedésből fakadó szükségszerűség, mely nélkül Bachot teljes sikerrel játszani nem lehet. Engel Olasz koncertjében ez hiányzott. Megdöbbentett a nagyszerű ritmus, a szólamvonalak erőteljes expressziója (különösen a lassú tételben) az egész azonban mégsem volt több, mint egy fényes ígéret.

Engel Iván legnagyobb idei teljesítménye a Brahms d-moll versenymű volt. Itt is megcsodáltuk azt a pompás lendületet, mellyel a legnagyobb zenei nehézségeken keresztül birkózta magát. Zeneileg természetesen a C-dúr Beethoven koncert könnyebben megoldható feladat volt, de több belső harmóniát kívánt: tisztább és melegebb életet. Liszt a-dúr versenyművét kétszer is hallottuk a fiatal művésztől, aki előtt talán az egész nagyok sorsa áll.

Ugyancsak az átmeneti évek zavarával küzd legfigyelemreméltóbb hegedűtehetségünk: Székely Zoltán. Az ő érdekes egyénisége azonban ezen a zavaron keresztül is elég tisztán rajzolódik elénk. Két nagyon ritkán együtt található tulajdonságot egyesít magában: szabad intelligenciáját és erősen körül-korlátozott fanatizmust. Intelligenciája nem hangulatilag fogékony, magát mindennek megadó: megértés, hanem inkább az aktív, kutató, talán kissé kikényszerítő intelligencia, ebben élénken emlékeztet Telmányi Emilre.

Bizonyára sokszor szemére fogják vetni, hogy játéka nem elég hegedűszerű, hogy hiányzik belőle az odaadó líra. De őt bizonyára épp oly kevéssé ingatják meg e szemrehányások, mint amily kevéssé csábították el a hegedűhangszer szentimentális, olcsó lehetőségei. Művészete meztelenre vetkőztetett, puritán igazság. Acélból kovácsolt dallamvonalait lázas, komor temperamentum hajlítja hatalmas feszültségre. Székelynek nemrég az a kitüntetés jutott osztályrészül, hogy Bartók Bélával játszhatta Debussy szonátáját.

Micsoda érdekes tanulmány volt ezt a szonátát a meztelen igazság megvilágításában szemlélni, megfosztva az impresszionista hangulatoskodók rákent (és nem Debussy hibáján kívül rákent) parfümjétől. Bartók játéka, mely rettenetes igazságával a szólószámokban a Preludes-öknek adott kemény gerincet, Székely hegedűlésében közeli fiatal rokonára talált.

Székely legszebb idei sikere Brahms kettősversenyműve volt, melyet a legtöbbet ígérő fiatal gordonkással Hermann Pállal adott elő. Hermannt szólóban még sohasem hallottam, attól azonban, aki a Brahms kettősverseny rendkívüli feladatát ilyen fölényes tudással oldja meg, nem tagadhatjuk meg elismerésünket addig sem, míg alkalmunk kínálkozik, hogy vele bővebben foglalkozzunk.

Áttekintésünknek sajnos már is végéhez értünk. Említhetnénk ugyan még neveket, melyek valamikor talán híresek lesznek, mint pl. a zongorista Kentner, vagy a hegedülő kis Szántó és még kisebb Nagy János nevét. Ezek azonban még csak remények, anélkül, hogy egyszersmind biztosítékok is volnának.