B. Tanner Ilonka versei
S az örök perc ver tovább...
Hogy ver a szivem: monoton ritmusban buggyanva egyet-egyet.
Mint sikos esőcsepp, bádogra koppanó, úgy ver, ver, ver.
És telnek percek,órák, napok és évek eltelnek,
Egyhangu dobolással kis szívdobok felelnek:
Mint végtelen füzér lepergő gyöngyei, a szivem úgy ver, ver, ver.
Jaj, hát mi lenne, ha egyszer elúnná hallgatni saját dobolását?
Hogyha elúnná, hogy örökkön nyíló, s ujra csukódó ököl legyen,
S véres tenyerén riadt patakok futkosásában tellenék kedve?
Tán nevetnék éppen, párolgó csészét ívben emelve,
Vagy utcán járnék, sietős lábbal újjongó célok felé.
És szivem hirtelen elúnná hallgatni e döbbent zakatolást
S a csendet szomjazná, oh jaj az átkos csend halotti csendességét
S némára fagyva, dermedten figyelné: az örök perc hogy ver ver, ver.
Tapossatok bele a csöndbe!
Lárma kell nekem, tánc, zene, - lihegő ritmusok tobzódó zaja,
Bor kell nekem, csók, tűz, - minden: mi ujjongva sikolt.
Minden: mi feltépi bennem a részeg gyönyört,
Hadd buggyanjon száz sebkehelyből az öröm piros vére.
Kacaj kell nekem, száz csengőn csengő, minden: mi néma szivekbe hasít.
Minden: mi forrongva forr és szűk medréből szilajon kicsap.
Ami elönti bennem a rémült csendet és felgyujtja ijedt könnyeimet.
Mert minden csend halál, minden megállás halál,
Oh minden béke halál.
Ezererejű élet él bennem és minden ereje élni akar.
Sok duzzadt magvu percet akar harapni,
Sok fényt akar inni és omló aranyban táncolni merész bokákkal.
De üres a perc s penészes torka csüggedt elmúlást lehel.
Oh, fél bennem az élet, ostoba ijedt kis gyerek,
S mint kisgyerek, folyton csak kérdez: miért? jaj miért?
Halált kérdez, hallgatást kérdez, hallgatás rémületét.
Hej!! Üvöltő lárma, tántorgó lábak torz üteme:
Tapossatok dühhel bele a csendbe.
S fojtsatok meg minden kérdezőt.
Hivatlan jőjjön az élet
Nem akarok többé féktelen őrjöngés viharverése lenni,
Tomboló orkán, mely buggyanó sebeket ostoroz,
És durva öklökkel tépi magához alélt prédáját.
Szeretnék halk mámorok szelid csöndjébe szédülni
S hunyt szemeim bágyadt-lila hullámverésén át
Lesni, amint nesztelen selyemtopánban suhan be hozzám
Szelid testvérem, az álompuha-testü szomoru halk öröm.
Könnyű ajkának aprózó csókjai mint tavaszi eső folynak körül,
Míg eszméletlenné bágyaszt puha kezének delejes simogatása.
Jó volna már zsibongó idegekkel belesímulni az álmos csönd ringató ölébe
És várni, várni, ólmos-pilláju, muzsikáló szívvel
Hogy a kapzsi élet hivatlan-önként felémnyujtsa kincses kezét.
S ujjongó záporok porzó aranyával borítsa be sóvárgó testemet.
Én megálltam az időben
Oh, - ti hiába beszéltek nekem!
Én már ráfektettem sulyos tenyeremet arra, ami van
És értékelő szemmel igazítottam tömött kévébe minden Létezőt.
Uj és idegen örömök lihegő ujjongása nem gyötri már szomjas ajkamat.
Hiába beszéltek nekem messzi miszteriumok borzongó csodáiról,
S mondjátok: kicsi világom süket falai kilopják szivemből a szárazarcú napot,
Oh, ti betegálmu tévelygők, kik saját napotokhoz sohasem értek el!
Hiába hadonásztok otromba kavicstömeg fölött,
Mondva, hogy ismeretlen örömek pompájára találtatok:
Hitvány kavics csak - én látom! s aranycsodákat nem hazudik szemem.
Céltalan futkosásról zengett ditirambustok nem bolondítja meg bennem a rendnek örömét,
Oly élesen látom a létező magvát hazug álmok tarka ködfátylai alatt.
Én megálltam az időben és jóllakott szemem végigsimogatja a célbaért Készet,
Mint gazda, ki rendberakott kévéi telt békéjének örül,
Mert mindent adott, ami van: én már megállhatok.
Ti végiglihegtek az életen, de nem célhoz: csak a halálhoz értek.
Engem sötét szemek csillagos szögei szegeznek -
Miért futnék hitvány kavicscsodák után?
