|
Bartók Béla szerzői matinéja
Bartók Bélában, mint a zeneirodalom legtöbb nagy jelenségében, a zeneszerző egészen háttérbe szorította az előadó művészt. A "komponista" ezáltal kétségkívül csak nyert, hiszen nem egy kiváló zenész szerzői működéséről saját előadó-művészete terelte el a közönség figyelmét (Liszt, Mahler). Bartókot már nem fenyegeti ez a veszély s így legnagyobb örömmel üdvözöltük február 27-i hangversenye alkalmából a dobogón, melyen hosszabb szünet után ismét megjelent, hogy nagyszerű zongoristaképességeit saját művei szolgálatába állítsa.
Nem tartozik ő a zongoristák azon csoportjába sem, mely Busonival, Dohnányival és d'Albert-tel élén a hű-interpretálás elve mellett a zongora-hangszer legmélyebb szépségének áhítatos hódolója, lehetőségeinek fáradhatatlan kutatója. Bartók művészete kizárólagosabb s ha komolyabb már nem is lehet, de igazabb. (Itt az igazság nem identikus az őszinteséggel, mert például Dohnányi is ideálisan őszinte.)
Ez a makacs igazság, mellyel Bartók minden kis apró csalódást, rafinériát megvet (pedig ezek elmaradhatatlan "pianista-kvalitások" és nem válnak, mint már fentebb említettük, az őszinteség rovására), játékát rendkívül eredetivé, kifejezővé, de egyszersmind több feladatra alkalmatlanná is teszi. Ilyen forradalmi egyenesség (s ez a zeneszerző Bartókra is jellemző) megfosztja az előadást érzéki bájától és szeretetreméltóságától.
Dohnányi úgy közli a zongorán keresztül mondanivalóját, mint valami előkelő, meleg orgánumú, sima társaságbeli ember, Bartók: mint egy merev, kissé érdeshangú földmíves, aki kimondja az igazat "úgy amint a' van." Hogy Mozartot, Chopint, a könnyedebb Beethovent (Pl. Op. 31. No. 3, a Waldstein szonáta stb.) így nem lehet maradék nélkül visszaadni, az bizonyos. De ahol ez az ösztönös igazság helyén van, mint például Bachnál, vagy magánál Bartóknál, ott Bartók előadási modora rettenetes erővel nyűgözi le hallgatóságát. Bartók játékát tehát egy szóval jellemezhetjük: igazság, a szó legkizárólagosabb értelmében. Ha lenne iskolája, intenzivizmus lenne a neve. Nagyon téved azonban, aki Bartók zongorázását ezek után puritánul szürkének, egyhangúnak képzeli. Alig hallottunk mástól olyan kifejezésteli dallamtagolást, mint az Op. 14. suite utolsó részében, az "Este a székelyeknél", vagy az "En hommage de Debussy" motívumaiban Bartók melódiavezetése. Ritmikája a legfickándóbb szertelenségtől (Burlesk), a legfélelmetesebb monumentalitásig (Allegro Barbaro), rettenetes erejével mindent átlüktet.
Ami a hangszínt illeti, nos hát Bartók nem tartozik a Debussy-játékosok szín- és nuance-keverő pasztellistáihoz, de ő a dinamikai-árnyalás kézzelfogható igazságán kívül a kolorizmus ritka igazságát is hozza: hangszíneket, melyek nem billentés és pedál bűvészkedések, hanem az előadott mű konstrukciójának igaz interpretálás mellett biztosan kiragyogó eredményei.
Gondoljunk csak az I. Elégia záradékára, erre a gyászos, szenvedélyes feketeségből kicsendülő tompa borongó színasszonáncra. A Bartók-játék kizárólagosságának lehetnek nagyon kellemetlen, a "pianisták" által lemosolyható következményei, egy azonban bizonyos: nem ismerünk élő zongoraművészt, aki kis felületre annyi monumentalitást tudna összesüríteni, amint nem ismerünk élő zeneszerzőt sem, aki úgy meg tudná őrizni legkisebb darabjában is monumentalitását, mint Bartók.
A világhíressé vált "En hommage de Debussy" a legnagyszerűbb zongoraadagio, melyet Schuman óta írtak. Első elhangzása nyilvánosság előtt egyedülálló ünnep lenne még a leggazdagabb műveltségnek örvendő ország kultúréletében is, míg nálunk csak annak a kis töredéknek volt felejthetetlen ünnepe, mely Magyarországon korunk legnagyobb zeneszerzőjének közönségét képviseli.
tóth Aladár |