|
Benedek Marcell - A francia regény a XIX. században
Ethika könyvtár. III. Budapest, 1921.
Nem volt szabad tisztán az elméletnél maradnia, mely pedig egy ilyen összefoglaló ismertetésnél szinte egyetlen célhoz vezető szempont, viszont alapos ismeretterjesztő vagy cselédszobaízűen adomázó tendenciákat is kerülnie kellett, nemcsak azért, mert finom ízlése ettől amúgy is visszatartotta volna, de mert számolnia kellett annak a közönségnek a nívójával, melyhez ma nálunk egy ilyen mégis csak speciális irodalomtörténeti tanulmánnyal fordulni lehet.
Ez a nívó pedig, hangsúlyozzuk örömmel, elég magas. Az utóbbi évtized nagyarányú műfordítása, különösen a francia regényt olvasóközönségünk széles rétegében ismertté és kedveltté tette. Hozzá kell ehhez fűznünk, hogy nem a francia regényt általában, hanem majdnem kizárólag csakis a jó francia regényt. Hogy mi ennek az oka, azt egész határozottsággal nem lehet megállapítani. Vajon a franciák írnak több jó regényt, vagy olvasóközönségünk igénye nagykorúsodott meg?
Ez utóbbi mindenesetre szembeszökően beigazolható. Ugyanaz a társadalmi réteg, amely azelőtt Ohnet, Feuillet vagy Marlitt regényekben puffasztotta hólyaggá szívét, ma Franceot, Pierre Lotit, Romain Rollandt, vagy hogy a klasszikusokat említsük, Stendhalt, Balzacot és Flaubert-t olvas. A regényolvasó közönség ízlése tehát fejlődött, finomult és tágult, ez tagadhatatlan tény és meg vagyok győződve, hogyha kiadóink a saját klasszikusainkat is oly hévvel terjesztenék, mint az idegeneket, olvasóközönségünk hasonló buzgalommal karolná fel azokat is.
Kemény Zsigmondot a Férj és nő-vel, az Özvegy leányá-val épp oly népszerűvé lehetne tenni, mint amilyen népszerű Anatole France nálunk. Ez csak egyetlen kiragadott példa régi íróink nagy tömegéből, akik hajdan az olvasóközönség s ma a kiadók hibájából még mindig nem érvényesülhettek. Ma a közönség érdeklődése nem csak többirányú lett, hanem határozottan az idegen és a régi írók felé fordult. Ha az elsőben elég gonddal is kiszolgálják a kiadók, az utóbbiban elég oka lenne panaszra.
A negyedik áramlatnak visszahatásaként tárgyalja a művészi és a világfelfogásbeli reakciót s aztán a legújabb regényirodalom képcsarnokát vázolja fel néha nagy szeretettel (France, Rolland) néha kissé felületesen (Regnier, Hermant), s végül indokolatlan elhallgatással (André Gide!) Benedek azonban nem veszi túlságosan szigorúan a regény fejlődési vonalának ezt a négy ízre való hagyományos feltagolását, azt hiszem, hogy ezt nagyon helyesen is teszi.
Először is a legnagyobb írókra úgy se alkalmazható semmiféle irányzat, elmélet. Akárhogyan és akármilyen szempontból is határozzuk meg a romanticizmus vagy naturalizmus fogalmát, egyetlen igazi alkotó zsenit se tudunk ebbe beleerőszakolni.
Hogy már most az apró írókat skatulyázzuk, akik oly pompásan beleillenek az elméletekbe, azért igazán kár volna irodalomtörténetet csinálni. Általában nincs veszélyesebb és nincs terméketlenebb látószög, mint amelynek szárait valaki az irodalmi korok ízléséből és az akkor divatozó elméletekből választja ki. Mennyiben jutunk közelebb egy író ismeretéhez, ha tudjuk, hogy mi benne a romantikus s mi nem az? És vajon jó íróvá tesz az valakit, ha tökéletes naturalista vagy impresszionista?
Ellenkezőleg, éppen azt tapasztaljuk, hogy ilyenfajta irodalmi kategóriákat csakis középszerű írókra lehet húzni. Van romantikus és van reális művészi szemlélet, ha az írókat, mint egyéneket vesszük, de nincs romanticizmus és nincs realizmus, mint általános irodalmi erő, mint a fejlődésnek meghatározó vagy értékelő tényezője. Stendhal Waterlooja naturalisztikus, holott a romantika delelőjét írta és Hugo Waterlooja romantikus, akármennyire is realista időkben készült.
Mi legyen hát a szempont egy irodalmi műfaj fejlődésének vizsgálatánál, ha úgy az írókra, mint magára a műfajra nézve jellegzetes megállapításokra akarunk törekedni? Csakis az írói szemlélet és művészi forma viszonyának vizsgálata. Ha egy átfogó tekintetet vetünk a XIX. sz. francia regény fejlődésére, úgy e sokkanyarulatú és változatos hullámzású küzdelemnek célját mégis csak a regénynek, mint abszolút művészi formának, keresésében határozhatjuk meg.
A regényidea, mint ellenállhatatlanul hívó és kényszerítő erő, ott lebeg az egyéni szemléletek vajúdó, kereső és teremtő küzdelme felett. A két tényezőnek ebben a hipnotikus kapcsolatában kell keresnünk, úgy az író egyéniségeknek, mint magának a műfajnak magyarázatát.
E célból csakis az író műveire szabad tekintettel lennünk. Az "előszavak", "programok" fecsegései csak félrevezetnek és elterelnek magával a műnek komoly tanulságaitól. Csak ez az egy kifogásolható Benedek tanulmányában, hogy ő nem eléggé s nem kizárólagosan magukból a művekből indul ki.
Ez az oka annak, hogy néha kitűnő jellemzései mellett (Victor Hugo), több keveset mondó és általánosságba vesző értékeléssel is találkozunk (Stendhal, Zola). Műve azonban a maga egészében mégis csak ad egy bizonyos képet a XIX. századi francia regény fejlődéséről és noha e kép összeállításában a megfelelő szakirodalmat nem hagyja figyelmen kívül, azért egyéni felfogását és önálló szempontjait szintén érvényre tudja juttatni.
Kuncz Aladár |