A háború második időszakában írtam ezt a regényt. Akkor, mikor már minden lélek fülledt s fulladt volt s eltikkadva várta végét a rettenetes világégésnek.
Az én életem ez időkben fáradt, megrendült, viharban vergődő volt...
Ebben a regényben kiírtam mindent, ami éppen felsűrűsödött az élet súlya alatt, az embersors háborús bilincsei között.
A könyv 1917 karácsonyára jelent meg egymásután két kiadásban is. Nagyon rövid idő alatt elfogyott s mégis többet nem hoztam ki, mert a gyorsan változó időkben úgy éreztem, elvesztette sorsszerűségét.
Most újra kiadom: ma megint látom rendeltetését: dokumentum lett, volt életünk objektív tükre: történelmi regény.
Óh, hol van az a világ, amelyben e könyv még harcos tett volt. Hol van az a magyar világ, amelynek bajait, bűneit, nyomorát s jövőjét oly égő indulattal rázta. Hol van az a drága szép világ, amelynek levegőjét már annyira elviselhetetlennek éreztük volt...
Mindaz már idillé szelídült, mint a hősök felett kivirított sír... Ma már csak szeretettel, mélázással, csak fájdalmas siratással emlékezhetünk rá. Arra a világra, melyben mellünket verve, tettünk vallást hibáinkról, bűneinkről, súlyos vétkeinkről s mikor a jövő útját a magunk erejéből hittük kikövetelhetni.
És mégis, ma Európa ítéletének rabságában, mi kifosztottak, mi leláncoltak, mi megalázottak s megkövezettek: csak egy útját találhatjuk meg a jövőnek, az életnek: azt, amelyet mi magunk építünk magunkból s magunkon keresztül.
Minden nemzet magára hagyva él, mint minden lélek: de százszor inkább a magyar: az emberiség milliárdjai közt e testvértelen sziget.
Minden ember csak annyit ér: amennyi értéket produkál az élet számára: de ezerszer inkább a világ árvája, a magyar.
Nincs több parancs tehát: teremteni, dolgozni, adni!
Az élet adatott: hogy teremts. Az időnek napjai: hogy gyűjts. S a lélek: hogy adakozz! Teremts, hogy legyen mit felgyűjtened s gyűjts, hogy legyen mit adnod!
Budapest, 1921. január 30.
Móricz Zsigmond
