Bartók Béla - II. Suite.

(A VIII. Filmharmónia hangverseny reprize.)

Minden zeneművész bő ruhában kezdi meg pályafutását. Még fejletlen testén a ruha: a tradíció, a meglátás örökbekapott technikája, mély ráncokat vet. Elhanyatlott zenei korok mesgyéjén tapasztalhatjuk ezt leginkább, mikor nincs egyéniség, aki a túl fejlett technika köntösét kitöltse, a komplikáltságot okozó ráncokat újra egyszerű felületté simítsa.

Ilyen korszakban azután az induló művész hamarabb érzi ruhája bőségét, saját fejletlenségét úgy igyekszik pótolni, hogy mellét kidülleszti, izmait megfeszíti: s ha ez az állandó felcsigázott feszültség nem is nyújtja a természetes közvetlenség képét, a láz és extázis erejével mégis csak kiduzzasztja az egyén sajátos formáit a bő köntös alól.

Bartók Bélát kiszenekarra írt II. suite-je részben ezen a fejlődési fokon mutatja be. Csak részben, mert a nagy jelentőségű szerzemény összegyűjtő medencéje összes fiatalkori törekvéseinek, sok olyan folyó vizét fogadja magába, melynek forrása közel van legkorábbi szerzeményeihez, de amelyet szélesebb látókör, biztosabb hozzáfogni tudás, egyszóval a tapasztalat hatalmas vivőerejű, termékenyítő folyóvá dagasztott. Az első és utolsó tétel (Commodo), már előírásával is jelzi, hogy a láz kalapácsa nem igen fog lüktetni ereiben.

És csakugyan ezen a két tételen, minden bartóki szépség mellett is, megérzik a XX. század zenekultúrájának zamata, melyet itt olykor még csak tovább komplikál a magyar népzene hatása. Úgy vagyunk ezekkel az említett tételekkel, mint Kassák Lajos fiatalabb verseivel, melyeknek főképpen Babits felé kapaszkodó gyökere még erősebb a szárnál. De egyszerre csak koppan fogain "aranyvillája a kacagásnak", kifeszíti mellét és az extázis felszított tűzében újjászületett művész kilöki magából az eddig lefojtott szavakat.

Így van Sztravinszkij is, akinek, ha gyerekek számára bohó mesét ír a Savójából jött kacsáról, hattyúról, lúdról (Trois fables pour enfants. No II.) egész teli tüdejére van szüksége: csak a legbarbárabb ritmusban tudja felőrölni a ráboruló kultúrákat, megvillogtatni az Újság Egyszerűségét. És kit nem ragad magával ennek a pompás dalnak baromi szépsége? A Bartók-suite II. tétel épp oly utolérhetetlen, amellett gazdagabb skálájú típusa az ilyen indulatszó-zenének, mit a zongoradarabok között az Allegro barbaro.

Meddő kísérlet volna még csak jelezni is, hogy micsoda vakító szín- és vérforraló ritmus-élményeken hajszol bennünket keresztül ez a hol vad humorban tobzódó, hol fenekedően harcias vízió. Elég a fuga hihetetlen fokozására emlékeztetnünk, vagy a zenekartól elszabaduló üstdobok melldöngető kalapácsára s azonnal átlátjuk, hogy Bartók ebben a tételben örökérvényűt alkotott. Nem szabad csodálkoznunk, ha ekkora feszültség után az andante elernyedést jelent.

A bevezető basszus-klarinétszóló: hangulatos, de aztán nem sokkal több ennél. A motívum alkalmazásában majdnem Csajkovszkijt juttatná eszünkbe, ha ez a hasonlat nem lenne Bartók ragyogó géniuszára túlságosan sértő. Bartók természetesen sokat átélt ebben a tételben is, de magát kiélni nem tudta. Mindebből csak az következik, hogy a II. Suite-korabeli Bartóknak még nem volt szabad pihennie, minden megállás, meditáció elsekélyesedéssel fenyegetett.

Bátran mondhatjuk ezt, hiszen Bartók már régen túl van ezen a veszélyen. A Fából faragott királyi legkönnyebben Allegrettójában is legmagasabb rendű művészet nyilatkozik meg, a II. vonósnégyes Lentója pedig, beethoveni mélységével igazolja legjobban, hogy Bartók nemcsak kisimította a XX. század zenekultúrájának ráncait, hanem már hatalmasan ki is tágította az egykor bő köntöst.

Tóth Aladár