Petőfi Sándor, öt nyelven

A Magyar Stúdió társaság pompás papíron, ízléses kiállításban, Janschik Álmos színes képeivel kiadta Petőfi Sándor János vitézét öt nyelven: magyarul, németül, franciául, olaszul és angolul. A magyar nekünk szól, a többi pedig külföldre megy, harcolni a magyar művészetért. A költő megválasztását helyeselnem kell. Petőfit legjobban ismerik külföldön.

Múltkor egy angol tanulmányban ezt olvastam: "Olyan nagy költők, mint Homérosz, Aischylos, Dante és Petőfi..." John H. Ingram a Poe Edgar versei elé írt bevezetőjében is megemlékszik róla: "Ami most történik - írja - az oly titokzatos, mint Shelley, vagy Petőfi utolsó órája..." Mélyen bele van ágyazva, még ma is, a népek tudatába, eleven valóság, aki az alkotó magyar lángelmét jelképezi, élő mérték, akin az óriásokat mérik.

Más kérdés, hogy a költeményt is ilyen helyesen választották-e meg azok, kik sajtó alá rendezték s a művészi szempont rovására nem értékelték-e túl azt a szerepet, melyet János vitéz, a népies eposz megindítója játszik irodalomtörténetünkben. Kétségtelen, a János vitéz az idegennek is fogalmat adhat a magyar népmeséről és magyar jellemről.

Ha Toldi Miklós a magyar Herakles, akkor János vitéz, a leleményes és horgaseszű, a magyar Odysseus, Nausikája pedig Iluska. Másrészt az is bizonyos, hogy a János vitéz inkább a magyarságról hoz hírt, mint Petőfi csodálatos, egyedülálló művészetéről, melynek félreismerhetetlen jelei később, érettebb verseiben mutatkoznak.

Itt még nem látjuk a "Kutyakaparó" fanyar és merész színrakását, mely a legnagyobb orosz realistákra emlékeztet, se azoknak a kis, pársoros hangulatképeinek, (Itt állok a róna közepén, Fejemben éj van stb.) ezeknek a liliputi műremekeknek bevégzett tökélyét, melyek bátran versenyre szólíthatják a mai világköltészet legkitűnőbb alkotásait. Hasonlatai még nem petőfiesek (mint később: a fergeteg, a barna paraszt a villám-ösztökével, vagy: az idő bércei a századok stb.), inkább a népmese visszhangjai (tündérkönny: gyémánt, tündérhaj: arany, az óriás könyve: egy dézsa víz, az óriás-szúnyog: ökör, az óriás-levél: szűr).

Petőfi ezt a költeményét tudvalévően nagyon fiatalon, huszonegy éves korában írta, nagyon rövid idő, alig egy hét alatt, hat nap és hat éjszaka. Egy csodagyermek műve ez, melyen az egész világ csodálkozhat, mert egy népnek sincs és nem is volt ilyen lírai költője, ki huszonegy éves korában ilyen bensőséges humorral, ilyen áldott kedéllyel szemlélte volna az életet.

Mi éppen azt becsüljük benne, amit kortársai annak idején kifogásoltak, a selypítő kedvességet, a kocsintó összevisszaságot, azt a földrajzi zűrzavart, mely szerint Taljánországban örökös tél van s Franciaország egyenesen Indiával határos. Ez a szellem hiánytalanul kifejeződik a formán is. A vers sokszor - készakartan - elnagyolt, vagy pongyola, a gyermekes, hanyag, gyenge rímek pedig úgy kerülnek egymás mellé, mint Franciaország, vagy India.

Éppen ezért tartom nagyon nagy feladatnak a János vitéz megszólaltatását, mely mintegy a magyar gyermeknyelv gőgicsélését mímeli s - úgy hiszem - Petőfi akármelyik készebb remekművére a "Szeptember végén", vagy a "Tündérálom", vagy a "Téli esték" című verseire könnyebben lelnénk művészi tolmácsolót. Mert itt az árnyalatok árnyalatát kell visszaadni: a népiest, mely félig öntudatos, félig öntudatlan, a túlzást, mely részint gyermetegség, részint torzítás, a hanyagságot, mely rejtett célú pontosság.

Ehhez kellene egy nagy német, francia, olasz, angol költő. Akik megszólaltatták a magyar költeményt, lelkes barátaink, de nem alkotók. Nem akarom véka alá rejteni értelmüket. Különösen az olasz, Giuseppe Cassone munkája, hű. Ő és az angol fordító William N. Loew megtartja az eredeti páros rímet, a francia, F. E. Gauthier - a hangszín és a tartalmi hűség rovására - keresztrímre változtatja, a német pedig, Josef Steinbach, csak két sort rímeltet össze.

Mondanom se kell, hogy a Ritter Johann, a Jean le héros, a L'erve Giovanni és a Child John merőben más, mint a János vitéz s olvasásközben, mikor a különböző szövegeket összevetettem, nem egyszer álmélkodtam azon, hogy a szavak összevágása ellenére is milyen más és más hangulattartalmat közöl egy-egy nyelv "Jancsikám, Jancsikám, az Isten áldjon meg." A német: "Mein treuer Johann..." (A német hűség.) A francia: O mon petit Jancsi. (Gyengéd és kedves.) Az olasz: O Gianni, mio, mio Gianni..." (Színpadias olaszság, szívre szorított kézzel.) Az angol: "My darling John..." Vagy más példa:

Indult, nem nézte egy szemmel se, hol az út?
Neki úgy is mindegy volt, akárhová jut.
Fütyörésztek pásztorgyerekek mellette,
Kolompolt a gulya... ő észre se vette.

Nun brach er auf. Was scherte ihn der Weg.
Ihm galt es gleich, wohin die Strassen gingen,
Hier Hirtenpfiff, dort Herdenglockenklang,
Er aber merkte nichts von allen Dingen.

Il part sans jeter l'oeil sur le chemin blanchâtre,
Car que' importe oů ses pas le pourront emporter!
Il n'entend pas tout prčs siffler le jeune pâtre,
Ni du troupeau de boeufs les sonnets tinter.

Parti senza guardare la strada che pigliava,
O questa o quella strada, a lui non importava.
Sonavan de' pastori i flanti dolcemente,
Le vacche sonagliavono, ei non vi dava mente.

He started, never looked though where hewent.
What did he care? To be gone his intent,
The crackling of the storks(?) the sheperds' song,
He did not heed, but went his way headlong.

Ez az öt egymás mellé állított szak igazolja, mennyire más színűk van a szövegeknek. Mindegyik szinte önálló és új, noha többé-kevésbé követi az eredetit. Nekem leginkább rokon az olasz, aztán a francia, aztán a német. Az angol a gulya-kolompolást félreértette és gólya-kelepelésnek fordította, akárcsak egy régi német fordító, ki Petőfi egy híres harci versében előforduló kifejezést: "repülő golyók"-at "fliegende Storche"-nak (röpülő gólyák) fordította.

Több ilyen botlás van a szövegben s a Petőfi Társaság, mely a Magyar Stúdiót támogatta ebben a munkában is könnyű szerrel kijavíthatta volna, de nem ezen van a hangsúly, emiatt mindegyik kitűnő fordítás lehetne, hiszen olykor Petőfi és Arany János is tévedett. Ők azonban nagy költők voltak. Akik ezt megszólaltatták, derék tolmácsolók, semmi egyebek.

Az óperenciás tenger németül csak: Ocean, franciául: mer enchanté (bűbájos, elvarázsolt tenger), olaszul: mare Incantato, angol: sea of sea (a tengerek tengere). Vagy elejtik a jelentést, vagy körülírják fogalmát, ahelyett hogy kereskednének a hazájukbeli népmesékben. Petőfi egy helyen ezt írja: "S az óriás felett (János) átmente a vizet." Átmenni valamin, tárgyas vonzattal, népies, gyermekes, szántszándékos hibázás. Jellemzőnek tartom, hogy ezt a finomságot a négy fordító közül egyik se vette észre, holott a maga nyelvén nagyszerűen visszaadhatta volna. Ez a fordítások bírálata.

Hosszasabban foglalkoztam velük, mert minden hibájuk ellenére is örülök, hogy egy magyar költemény egyszerre négy nyelven repült a nagyvilágba. Most pedig megkérdezem magamtól, mi az érzésem.

Vajon a népek és nyelvek egységét érzem-e, miután öt nyelven elolvastam a János vitézt. Nem a különvalóságomat érzem, a belém idegzett szók metafizikai jelentőségét és pótolhatatlanságát, az agyam sejtjéig és idegeim működéséig lüktető örökkévaló erőt s mindannyiunk titokzatos, fel-nem-bontható testvériségét, kik magyarul beszélünk.

Kosztolányi Dezső