Élő irodalom

Írni írásokról: van-e ennél nehezebb, háládatlan feladat? Ehhez talán csak a bölcselő gyötrelmes résenlevése hasonlatos, aki azt vizsgálja, hogy az agyvelő, gondolkozásunk műszere, mennyire alkalmas a világjelenségek észrevevésére és lemérésére. Az, aki a kritikának adja magát, körülbelül ilyen munkát vállal.

Át kell vennie az öntudatlant, közvetlenül s öntudatossá kell magában érlelni. Amellett legyen költő, alkotó. De mikor dobog a szíve, vegye elő óráját és a másodpercmutatót szemlélve olvassa meg szívdobbanásainak számát, hogy kimondhasson egy pontos, tudományos terminus technicus-t. Állandóan e két véglet távolságában mozogjon, forróság és hidegség között.

E kötet írója, Halasi Andor, úgyszólván gyermekifjúsága óta a kritikának él, áldozatos szeretettel s most összegyűjtötte azokat a többnyire rövid cikkeit, melyeket az 1890 körül induló új-magyar irodalom alakjairól írt, egy-egy könyvük megjelenésekor. Nem kiszélesített tanulmányok, vagy essay-k ezek, hanem vázlatok. Ha vannak a kritikának tájkép-írói és akt-festői, akkor ő az arcok piktora.

Egy-egy írói portrét vázol, széles ecsetkezeléssel, pár festékpamaccsal, a színek miatt sokszor elhanyagolva a rajzot, körülbelül abban a modorban, mint Remy de Gourmond, a Livre de Masques-ban a francia szimbolistákat jellemzi. Továbbstilizálja az arcot, azok alapján, amiket olvasott az írótól, gyakran belepingálja egyéni líráját is, mert számára a kiélési forma mindig csak a kritika volt. Lázas és olykor az értékelés rovására is elragadja heve.

Az, ami másnak egy élmény, az ihlető alkalom, neki mindig a könyv. Krúdy Gyuláról való rajzát így kezdi: "Egy józan álmodozó jár-kel közöttünk, félrebillent fejjel, tűnődő szemeit eldugja a szemhéja mögé, ajkán rejtelmes, régi mosolygás, oly régi, hogy talán már nem is tudná megmondani, miért mosolyog." Egy-egy ilyen merész fogással igyekszik behatolni - egyszerre - az író lényébe. Ötletes, szellemes, talpraesett. Szomory Dezsőt úgy érzékelteti meg, hogy stíluskarikatúrát ír róla.

Babits Mihály művészetének azzal ad keretet, hogy felsorolja az új tudomány és bölcselet eredményeit s ezzel mintegy sejteti, hogy a költő, aki vall magáról, csak arról beszél majd, ami ezeken túl van, a titokról, a feloldhatatlanról, a végzetesről és sohase mond fölöslegeset. Hellyel-közzel elemez is és ezek legsikerültebb lapjai, Tóth Árpád bűvös versformáját boncolgatva erre a következtetésre jut: "A megtervezett forma pontos betöltése szinte az érzései iránti közöny hangulatát kelti s a precizitás monotóniája csodálatosan erősíti annak a fáradt közönynek hangulatát, mely érzéseinek belsejét jellemzi."

Az ilyen és ehhez hasonló találó megállapítások, melyek maradéktalanul fejezik ki fogalmi nyelven azt, amit az olvasó a művészi mámor öntudatlanságában érez, megjelölik e könyv írójának útját: az érdekes színfoltok után a pontos, hajszálfinom tollrajz következik.

Kosztolányi Dezső