Kosztolányi novellái

- Béla, a buta. Modern könyvtár, (629-631. sz.) Budapest, 1920. Athenaeum.

- A rossz orvos. (Kis regény) Budapest, 1921. Pallas. -

Kis regény. Elbeszélések. Regényvázlat. Genre-képek. Karcolat. Novellák... s így tovább, az osztályozás ösztöne hiába válogattat a konvencionális címkék között, hogy melyiket ragasszam fel arra az agybeli skatulyára, melyben Kosztolányi elbeszéléseinek benyomásait őrzöm. Nem, itt cserben hagynak a poétika kopott műszavai, itt máshol kell keresni nevet, mely valahogy megközelítően megjelölje ezt a külön műfajt. Sorsok - ez talán a legmegfelelőbb.

Mert Kosztolányit nem annyira az emberek érdeklik, bármilyen ügyesen tud néhány vonallal odavetni egy-egy figurát, nem is az élet, melyen néha végigszalad egy pár pillanatfelvétellel. Ki tudja, miért él az ember és ki rendelkezik az életével? "A szegény emberek ilyenkor jönnek rá, hogy nem övék az életük" - jegyzi meg egy helyütt futó közönnyel az író, mintha ez a legmagátólérthetődőbb dolog volna.

Nem is vállalkozik arra a reménytelen feladatra, hogy megmagyarázza az embert és megfejtse az életet, ő csak a sorsban hisz, a véletlenben, mely szeszélyes, játékos kedvvel ráncigálja bábjait. Egy pillanat alatt eldől az ember jövője, országok sorsa, s ki tudja, miképpen alakul a világtörténet, ha Kleopátra orra pisze lett volna. (Nem tudom, helyesen tulajdonítom-e Pascalnak ezt a mondást?) "Az életben általában minden pár perc alatt dől el" - veti oda máshol Kosztolányi, mint olyan igazságot, mellyel banalitás lenne bővebben foglalkozni.

Kosztolányi nem fatalista, nem hisz az ember végzetes és megmásíthatatlan elrendeltetésében, nem moralista, aki életfeladatokról prédikál, melyeket be kell teljesíteni mindenkinek, másképp nincs menekvése, ő a szeszély, a sors költője, ki nem hisz az akarásban, a programokban: egy lehulló tetőcserép, egy eldobott dinnyehéj végez a legszebb reményekre jogosító pályákkal.

---

Ezek a semmiségek, vak véletlenek döntik el sorsunkat, ezek életünk nagy mozgatói, ezt kérlelhetetlenül belénk tudja szuggerálni az író: egy ügyetlen orvos tévedése, egy elmarasztaló ítélettel kezdődő bírói pálya, egy pofon, fogfájás, gyerekbetegség (ó, a gyerekbetegségek, ezek Kosztolányi nagy sorskeverői!), hát még a tárgyak, a gonosz és alattomos tárgyak, melyek szörnyű bosszúérzéssel lesik a leszámolás pillanatát az örök rabságért, ez nem a Tücke des Objekts, az Auch Einer bosszantó inggombjai és orrcsíptetői, ezek a tárgyak itt valóságos életet élnek, egy ezüstbot, egy üvegszem, egy darabka sajt, sőt egy kis ártatlan dalocska - zsarnokoskodnak az emberek felett, bűnök jármába kényszerítik a legderekabbakat, olyasmire csábítanak, mi megsemmisít egy tisztességben eltöltött múltat, egy becsületes emberéletet.

Gyakran csodálkoztam azon, hogy Kosztolányi miért nem ír regényt! Hisz aki annyi tarka jelenetet tud elénk varázsolni, annyi furcsa emberbogárt, annyi különös és megdöbbentő sorsot, annyi fantasztikus ötletet, annak csak fel kellene fűznie egy csomó ilyen gyöngyöt (mindegy igazat-e, vagy hamisat), összekovácsolni egy csomó láncszemet (mindegy aranyból-e, vagy vasból) és odailleszteni egy nő karcső nyakára vagy egy férfi csuklójára - s éppúgy magától adódnék a regény, mint a novelláskötet. Nem akarok a jövőnek elébe vágni, én is a sors, a véletlen hívője vagyok, s így nem szándékom apadiktikusan kijelenteni, hogy Kosztolányinak nincs kedve, vagy nincs tehetsége a regényhez.

Mert azért a regény nem pusztán jelenetek sorozata, hanem egy ember, egy egyén élete, s amint láttuk, Kosztolányit nem érdekli annyira sem az ember, sem az élet. Egy hirtelen sorsvillanásban élesen felrajzolódó emberi sziluett, emberi sziluettek - ez Kosztolányi művészetének titka.

S ebben hasonlít a régi nagy novellistákhoz, akiknek szintén nem az ember s az élet volt elsősorban fontos, hanem különös viszonyokat, meglepő és új (novella!) sorsokat gyűjtenek össze egy kristálytisztára köszörült műfaj fókuszába. Mégis csak novellák, a szó legbensőbb jelentésében, Kosztolányi elbeszélései, megtartom ezt a régi, jó vignettát és ezt ragasztom fel címül.

Király György