Szenes Béla - A buta ember - bemutató a Belvárosi Színházban

A fiatal író, aki a legfranciább stílusú magyar élclapot szerkesztette és akinek az újságokban külön rovata van a mindennapi tréfái számára, színdarabot írt. A nevető Pegazuson száguldozva, nagyszerűen rajzolt el mindnyájunkat, s most mi, elrajzoltak, görbelábú és meglékelt fejű karikatúrák a zsöllyénkben kiszolgáltatva kaptuk meg a "Szenes embert".

Az első érzésünk az volt, hogy az író megint csak megtréfált minket. Egészen komoly darabot írt. Semmi bohózat, semmi engedmény a torzítás számára, az író elképzelése szerint való élet, amelyben annyi a tréfa és a komédia, amennyi az élet legkomolyabb regényeiben is jelen van, ha ennek olyan túl pestiek a figurái, mint Szenes Béla darabjának.

Ezzel a Pesttel, amely könnyű fajsúlyát - mint hajlékony vittőrt - forgatja a kezében, küszködik a "buta ember". Az ő fegyvere nehéz egyenes penge, amely merev, mint a becsület. Csak két kézre fogva lehet vele vágni, és átfúrja eközben a lovag fedetlen mellét a könnyű acél. Ha lesújt - igaz - egész munkát végez: ő marad egyedül, de ez ritkán szokott megtörténni.

Semmi esetre sem praktikus harc, s akinek az élete ilyet jelent, buta ember - legalább a többiek szemében mindenesetre az. Persze az esetleges győzelem rehabilitálja és akkor az ő merev igazsága tanulság lesz a többiek számára úgyannyira, hogy érdemes belőle darabot írni.

A "buta ember" mérnök ebben a történetben. Ellenfele, aki az ellentábort szimbolizálja, a mérnök főnökének, a gazdag vállalkozónak a leánya. Beleakadnak egymásba pontosan úgy, ahogyan az afférek alkalmával szokás. A lány gúnyos szava rálép a férfi lábára amiatti sértődöttségében, hogy van egy ember, aki őt - nem fixírozza, mint a többi.

És megkezdődik a harc, amely - nagy kára a darabnak - nem előttünk folyik le. Mikor az ellenfelekkel ismét találkozunk, a második felvonásban, már tudomásul kell vennünk, hogy a nehéz penge - amely merev, mint a becsület - győzött és a lovag fedetlen mellét nem a vittőr keresi, hanem a szerelmes lány, akinek már nincs is tőre: a mélyen kivágott léhaságát és a cinizmusát a földre ejtette.

Ez: eredménynek szép, mesének kevés és befejezésnek korai. Az elsőn nem kell segíteni, a harmadikon már nem lehet, a mesét kell tehát bonyolítani. Erre egy intrikus jó: a leány háttérben mozgó férj-jelöltje, a börziáner, aki még soha meg nem kérte, de akiről mindenki tudja a társaságban, hogy végül feleségül fogja venni.

---

Az intrikája az a bizonyos almamag, amelytől az emberek váratlanul el szoktak csúszni. Ezt úgy helyezi a mérnök lába elé, hogy a lányt feketére festi. Elhiheti a lovaggal, hogy csak komédiáznak vele, és abból, amit meghitt percek misztikumában mond és tesz, kitűnő csemege válik a társaság számára, amely csak őrajta mulat mostanában.

Van bizonyíték is, amelyhez úgy jut a tehetséges intrikus, hogy a mérnök és a lány egy ilyen bizalmas beszélgetését kihallgatja. És a "buta ember" - most félünk, hogy mégis csak buta - meg is csúszik az almamagon. És féltjük az egész történetet, amely viszont a drámai magtól csúszik el. De segítségre jön önmagának Szenes Béla az első nagyobb darabjánál is kész rutinjával, és mégis érdekesen fejezi be a mesét.

Nem engedi laposra nyúlni a harmadik felvonást, ha másképpen nem lehet, hát egy az egyszerűségében is izgató helyzettel bonyolít ki mindent. Az intrikust, akit a véletlen juttatott cselekvő erőhöz, a véletlennel leplezteti le, és most már kézzelfogható győzelemhez juttatja a "buta embert", aki belátja, hogy ő már régen, a második felvonás elején győzött, és a megszépült lelkű lány már akkor az övé volt.

Sokkal jobban szerettük volna ezt az igazi harcot látni, de azért így is meg kell elégednünk Szenes Bélával, aki egy nagyon komoly törekvésű darabot csinált meg a könnyebb oldaláról. Ezt azután könnyű, avatott kézzel csinálta, frissen, levegősen, ráütve mélyebben zengő húrokra és ízléssel alkalmazva egyéni humorát, amely ebben a pest-siófoki környezetben egészen természetesen cseng.

Az előadás, amelynek a második estén volt egészen összehangolt premierje, egy új színésznőt mutatott be: Titkos Ilonát, akit komolyan kell venni akkor is, ha még csak ezután fog beváltani minden ígéretet. Pethő keményen őszinte színekkel festette ki a "buta ember" jól megrajzolt alakját. Vendége a színháznak a kitűnő Z. Molnár László, aki mintha azt akarta volna jelezni, hogy az intrikus börziánert nem szabad egészen komolyan venni.

Ez helyes, de csak kritikának. Az okos beszédű Harmos Ilona, a mérsékelt és mégis élettel teljes, örök-fiatalra kendőzött mama, Bérczy, mint a szívekkel sportoló szépfiú, a zsúrmiliőben túl népiesen pattogó Ilosvay Rózsi és kis szerepében is tökéletes típust adó Somlár rajzolódtak mélyebben emlékünkbe.

Losonczy Zoltán